Babak Jalali érzékeny drámája, a Fremont joggal vonta magára a filmes világ figyelmét az idei fesztiválokon. Bájos, érett, intelligens és gyönyörű, ahogy fekete-fehér képeivel és visszafogottságukban lehengerlő alakításokkal beszél azon afgánokról, akik segítették az amerikai hadsereget. Jeremy Allen White felbukkanása pedig csak hab ezen a szépen rétegzett tortán.
Bő két éve már annak, hogy az amerikaiak 2021. augusztus 31-ével elhagyták Afganisztánt, ezzel együtt pedig feladták a harcot a talibánok ellen. A 20 évig folyó háború ezzel persze nem ért véget. Hiába menekítették ki saját embereiket a különböző nemzetek – és próbálták így vagy úgy segíteni azon afgánokat, akik együttműködtek az amerikai hadsereggel –, egyes becslések szerint még mindig több mint 70.000 ember vár arra, hogy vízumot kapjon és Amerikában telepedhessen le.
És noha az ő történetük is filmre kívánkozik, a Fremont egy másik megközelítésből mutatja be a történelmi jelentőségű kivonulás utóhullámait.
A fekete-fehér film központjában egy fiatal afgán nő, Donya (Anaita Wali Zada) áll, aki fordítóként évekig segítette az amerikai sereget Afganisztánban. Ő a szerencsések közé tartozik, hiszen a háború „lezárásával” Amerikába jöhetett. Fremontban telepedett le, ahol az általános immigráció révén a populáció közel fele ázsiai; az elmúlt 50 évben pedig egyre több afgán kapott itt menedéket. És noha könnyű lenne úgy állni ehhez a filmes közeghez, hogy az amerikai álmot képviseli a város, a valóság ennél realistább, ha nem kiábrándítóbb.
Donya egy kis szerencsesüti gyárban dolgozik, ahol egy halálesetet követően átveszi a rövidke jókívánságok és jóslatok írásának feladatát. Estéit magányosan tölti, már ha éppen nem a szomszéd afgán lakosokkal vált néhány szót vagy néz afgán szappanoperát egy helyi kis étteremben. Az egyszerű életet élő lány azonban nem tud aludni, így ellátogat egy pszichológushoz. Az ő beszélgetéseik alapján tudunk meg egy-két apróbb részletet arról, hogy Donya családja még mindig Afganisztánban van és sok fordítótársa nem élte túl a háború végével járó megtorlásokat.
Mert az afgán fordítók noha sokak szemében bátor hősök, mások árulókként néznek rájuk. Donya pedig ezzel a súllyal nem képes megbírkózni.
Hogy magányán enyhítsen, egy sütibe saját telefonszámát rejti, amely eredményez is egy vakrandit. A csavar később jön csak, azonban a kaland így is gyümölcsöző, hiszen a találkozó felé menet megismerkedik egy szintén egyszerű életet élő autószerelővel (Jeremy Allen White). És noha a film utolsó harmadáról beszélünk, kettejük szála végtelenül bájos és emberi, ahogy magukra ismernek a másikban és esetlenkedve ugyan, de elindítanak valamit közösen.
A Fremont legnagyobb ereje éppen a visszafogottságában van. Az elejtett fél szavakban, a nézésekben, a kimondatlan gondolatokban, a finom humorban és abban, hogy Jalali pontosan tudja, hogy be lehet és be kell érni a tiszta filmkészítéssel, ha a forgatókönyv, a zene és a színészi játék ennyire megbízható.
A film nem próbálja hatásvadász módon kiaknázni Donya érzéseit és emlékeit: nincsenek grandiózus sírások, visszaemlékezések, fájdalmas viták vagy hangos megbánások. Az alkotás pont azt mutatja be, hogy a mindennapi életet teszi egyenletesen nehezebbé, amikor hasonló súly ül az ember lelkén. Donya bűntudatot érez azokkal szemben, akiket hátra hagyott, de érzéseiről nem nyílik meg szinte senkinek, beleértve a pszichológust is.
A film nem az amerikai álom illúzióját közvetíti, és nem is arról szól, hogy a főhős csalódik a jobb élet reményébe csomagolt mindennapokban.
Donya nem akart ide jönni, Donya el akart (kellett neki) menni Afganisztánból. Most pedig azon kell dolgoznia, hogy megengedje magának, hogy éljen, hogy ismerkedjen, hogy saját kezébe vegye a sorsát és hogy szembenézzen a múltjának nyomasztó valójával.
A Fremont ugyan koránt sem vezeti végig a szereplőt ezen az úton, de ad neki egy aprócska löketet, amellyel máris pozitívan búcsúzunk el Donyától.
Az alkotás pedig a mára rövidkének számító 90 percével és túlnyomórészt hagyományosabb kamerabeállításaival is igazi nyomot hagy a nézőben. Amikor pedig a vizuális hangsúly a képernyő közepére összpontosul, egészen Wes Andersonos hangulatot kap a film. Egy ideig azt se tudjuk pontosan, hol is vagyunk, mert nem egyértelmű: a kamera legtöbbször a karaktereken pihen, ha pedig mégis látunk valamit a környezetükből, azt is szűkebb látószögben. Ez egyrészt megerősíti, hogy a karakternek mindegy volt teljesen, melyik országba is kerül, másrészt közelebb hozza őt és a mellékszereplőket. A filmnyelv intimebbé teszi a történetet és érzékenyíti is a nézőt.
Jalali rendezése a hangok és a filmzene terén is okosan használja fel a kevesebb néha több elvet: az aláfestő zenék gyönyörűen illeszkednek Donya hangulatához és kimondatlan gondolataihoz, míg a zene és minden filmen kívüli hang és zörej olykor teljes mellőzése realistábbá varázsolja az egyes jeleneteket.
A Fremont egy tartalmas, jó ütemű és igényes fekete-fehér betekintés egy afgán fordító új életének nehézségeibe Amerikában, olyan – jó értelemben véve – egyszerűen és átlagosan, ahogyan csak lehet.
