Kritika

A nagypapák világa – Freud’s Last Session

Freud's Last Session

A Freud’s Last Session (Freud: az utolsó pszichoanalízis) Sigmund Freud és C. S. Lewis elképzelt vitájáról szól a második világháború elején, melyben mindkét ikonikus karakter kénytelen szembenézni saját múlandóságával. Amilyen súlyos a téma, olyan pongyola a megvalósítás, így nem kapunk mást, csak hangzatos, de üres lózungokat.

Tolkien után az informális oxfordi irodalmi klub, az Inklings másik fontos alakja, a Narnia-könyveket jegyző C. S. Lewis is megkapta a maga filmjét, csakúgy, mint korábban egy másik hőskor prominens képviselői, a beat nemzedék tagjai. Persze a két irodalmi (művészeti) szcénának nem sok köze van egymáshoz, jelen esetben csak annyi, hogy Hollywood mindkettőre rárepült, és hát, sajnos, elég felemás kísérleteket hagyott maga után. Ebben a filmben ráadásul nem is egy nagy történelmi karakter elemzésére tesznek kísérletet az alkotók, hanem rögtön kettőére (vagy hároméra), mert Lewis mellett a gigászi bálvány,

Freud és a szintén pszichoanalitikus lánya, Anna Freud belső világa kerül a vászonra.

De hogy jön ide Freud, ha egyszer C. S. Lewisról van szó, meg az Inklingsről? Hát úgy, hogy Freud sokat foglalkozott a művészetekkel és az alkotó személyiségével, és feltételezhetően Lewisszal is találkozott élete végén annak egyik regénye miatt. És tulajdonképpen itt van a lényeg: csak gyaníthatóan találkoztak, mert nem maradt fenn semmilyen feljegyzés vagy levél, ami ezt igazolná, így a forgatókönyvíró a történelmi karakterek életrajzából meg a saját fantáziájából táplálkozhatott. Ami önmagában nyilván nem lenne baj (melyik történelmi film nem fikciós, ugye), csak akkor ehhez esszenciálisabban kellene megérteni a karaktereket, és nem ártana jó dialógusokat írni.

Szóval lényegében egy elképzelt találkozást látunk filmen, amit a forgatókönyvíró nyugodtan feltölthet a saját vérmérséklete szerint. Csakhogy itt két jól dokumentált élettörténetről és munkásságról van szó, így nagyon nem lehet invenciózusnak lenni, ha fontos a hitelesség.

Márpedig a Freud’s Last Session történelmileg hitelesnek és realistának mutatja magát.

Elsőre úgy tűnhet, ez a keresztény fantasyíró filmje, mégis fontos feltenni a kérdést: kinek a története ez? Lewis egyenrangú partnerként szerepel a filmben, a cím mégis arról árulkodik, hogy itt Freud a fontos, és a halála előtti utolsó eszmecsere, vagy „pszichoanalízis.” Ma Lewis személye valószínűleg nem akkora húzónév külföldön sem, mint Freudé, akivel kapcsolatban sok sikamlós, szexorientált témát el lehet sütni, meg amúgy is olyan kort élünk, ahol a pszichológia népszerűbb, mint valaha. Lewis ehhez képest az erős hitéről és a keresztény mítosz népszerűsítéséről ismert, leginkább az angol nyelvű országokban. Freud tehát a cégér, a csali, de a film valójában két világnézetet – az ateistáét és a hívőét – ütközteti, amit a pszichiáter és az irodalomtudós képvisel.

Freud's Last Session

Ez a didaktikus és prototipikus szembeállítás nem véletlen, a Freud’s Last Session ugyanis az író, Mark St. Germain azonos című színdarabjának filmváltozata, tehát önadaptációról beszélhetünk. A színdarab azonban eleve egy tudományos könyvön alapul, amelyben annak szerzője a két személyiség nézeteit ütköztetve szemlélteti általában az életmódok különbségét.

A bonyolult, többszörös adaptációs folyamat rávilágít a Freud’s Last Session legnagyobb problémáira: a színpadiasságra és a papírízű, unalmas eszmecserékre.

1939-ben járunk, a náci Németország pár napja támadta meg Lengyelországot, London a közelgő bombatámadásoktól tart és vidékre költözteti a gyerekeket. Légiriadók és rádióközvetítések igazgatják a mindennapi életet, miközben Freud (az itt is nagyszerű Anthony Hopkins) diskurzusra hívja a fiatal irodalmár Lewist (Matthew Goode), mert az egy szatirikus könyvében kifigurázza az ateista freudizmust. A különböző állásponton lévő két férfi intenzív beszélgetésbe kezd, melyben a filozófiai és morális kérdések mellett mélyen személyes élmények is a felszínre kerülnek. A háttérben feltűnik Anna Freud (Liv Lisa Fries) is, aki mindenáron meg akar felelni apjának, és egyre frusztráltabbá válik kapcsolatuk dinamikája miatt.

Masszív, karakterközpontú kamaradrámára készülhetnénk a szinopszis alapján, de ahhoz túl kevés és felszínes az anyag. A forma felismerhető elemei megvannak, sokszor lényegében két szereplő vitáját látjuk egy helyszínen, leginkább Freud ikonikus tárgyakkal felszerelt dolgozószobájában. De aki bármit is meg szeretne tudni az (itt önmagában is félrevezetően és leegyszerűsítően tálat) vallás-tudomány viszonyról, vagy a valós személyek életfilozófiájáról, az ne itt keresgéljen. A filmben szereplő karakterek más dimenziót, sokkal nagyobb kalibert képviselnek, mint a film szerényebb képességű írója, a hangzatos szavak mögött így csak az üres közhelyeknek és a dilettantizmusnak marad hely.

Freud's Last Session

Hogy végül is mi a Freud’s Last Session lényege? Úgy akar a hit kiismerhetetlenségéről és az emberben lévő transzcendensvágyról beszélni, hogy híres emberek szájába ad üresen kongó szentenciákat, miközben a tudósok munkásságát díszletként használva próbálja saját mélységét bizonyítani.

A filmben Freud és Lewis is csak rosszul használt kellékek,

de a mellékszereplők sem járnak sokkal jobban. Szegény Anna Freudnak csak annyi szerep jut, hogy nagyon-nagyon neurotikus legyen és feltételezett, de el nem ismert leszbikusságával elbizonytalanítsa a filmbeli Freudot egész elméletrendszere hitelességével kapcsolatban (meg így persze még egy társadalmi csoportot meg lehet célozni a filmet). A „nagy” gondolat a filmben az, hogy végeredményben nem tudhatjuk, mi vár ránk halálunk után, ezért persze nem csak Freudnak kell elbizonytalanodnia, hanem Lewisnak is, akit – micsoda érdekesség – szintén kísértenek félelmek és traumák.

Visszatérve a beat nemzedékhez, egy izgalmas szociológiai kérdés mégis felmerül a Freud’s Last Sessionnel kapcsolatban — bár ez korántsem a film érdeme. Miért lehet az, hogy az utóbbi években inkább a 30-40-es évekhez és a második világháborúhoz köthető személyiségekről készülnek filmek, nem pedig az 50-60-as évek ellenkultúrájáról és változó erkölcseiről? Ma a populista politikusok, a feléledő háborúk és a klímakatasztrófa fémjelezte polikrízises világban sokkal nagyobb az igény a megbízható, stabil, hagyományosabb értékeket képviselő karakterekre, mint a lázadókra. A nagypapák világa a maga egyszerűségével és értelmezhetőségével ma sokkal vonzóbb alternatívát és megoldási módokat kínál, mint a kötöttségeket felrúgó korlátlan szabadság eszménye.

Freud és Lewis is a klasszikus, akadémikus képzettség képviselője, és így mindketten a tudáson és eszmecserén alapuló értékrendet, a fair playt, a kiszámíthatóságot képviselik.

A nácik fenyegetése a Freud’s Last Sessionben is jelen van, a második világháború nyugaton mégis győztes háború, így lényegében az említett értékek győzedelmességét hirdeti. Kulcsot ad a világégések és globális katasztrófák megoldására. Burroughs, Ginsberg és Kerouac az optimizmus és a konjunktúra hősei, Freud és Lewis viszont a kríziseké.

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com