Kritika

Groteszk, mint egy este a Blahán – Funny Pages

A szorongó, de közben nagyokos, rebellis, underground művészetben kiteljesedést kereső kamasz főhős karaktere jól bejáratott toposz, ami remekül tud működni – különösen, ha egyéni ízlésvilággal megáldott filmesek veszik a kezükbe. A Funny Pages-ben a könnyen emészthető máz helyett éjfekete, kínos humor és feszengés várja a merészebbeket.

Az amerikai független filmnek az évek során kialakultak a kodifikált változatai, típusai, amelyek gyakran hasonlóan merev, bejáratott struktúrákkal tudnak rendelkezni, mint fősodorbeli társaik. Ha azt mondjuk, „na, ez egy tipikus Sundance-film”, már látjuk is magunk előtt a bolondos, aranyszívű, felemelő vagy melankolikus filmet, ahol céltalanul tévelygő és felnövekvésben lévő hősünk hazatér kisvárosbeli családjához. Ha azt mondjuk, „egy újabb A24-versenyző”, fel is rémlik előttünk a koszos-nosztalgikus képi világ, az allegorikus horror. Vannak persze ma is bőven akár a munkakörülményeket, a munkamódszereket, a költségvetést vagy az ismertséget tekintve a peremen dolgozó független filmesek, de a szubverzív alkotók és a kritikuskedvencek halmazainak keresztmetszetében található nevek (Alex Ross Perry, a Safdie-testvérek, Sean Baker) is védjegyesültek már.

A Funny Pages ugyan nem a Sundance-en, hanem Cannes-ban debütált, de az A24 égisze alatt készült, és nem is kell kiszúrnunk a Safdie-kat a producerek névsorában, hogy ismerős jegyeket véljünk felfedezni Owen Kline író-rendező nagyjátékfilmes debütálásában. A karcos kézikamerás közelik, a fojtogató, egzaltált atmoszféra, a főhős egyre vadabb és rázósabb szituációkba való sodródása szépen belesimul a fent említett nevek által fémjelzett vonulatba. Ismerős lehet továbbá az író-rendező vezetékneve: Owen színészcsaládba született, Kevin Kline és Phoebe Cates gyereke, ő játszotta A tintahal és a bálna széthullóban lévő családja legfiatalabb tagját (Noah Baumbach újabb név a sorban). 

A debütfilm magán viseli egyéb, korábbi független filmes előképek hatását is;

a koraérett, elszigetelt, pökhendi gimis főhős, Robert Bleichner (a felváltva megnyerő és bicskanyitogató Daniel Zolghadri hibátlanul modulált alakításában) az Okostojás Max Fischerével, az underground képregényes tematika ábrázolása a Ghost World művészvilágával rokon. Robert ugyanis rá van kattanva a képregényekre, de persze nem Pókembert olvas, csak indie-ket, és középiskolai tanára, Katano (a Pulitzer-díjas drámaíró, Stephen Adly Guirgis) meglehetősen rendhagyó noszogatására maga is rajzol. Az obszcén, eltúlzott grafikák a legendás Robert Crumb stílusát tükrözik, aki az indie filmes szcénára is nagy hatással volt; a művészről szóló dokumentumfilmet a Ghost Worldöt is jegyző Terry Zwigoff rendezte.

A továbbtanulását tervezgető Robert útja azonban egy sokkoló balesetnek köszönhetően kisiklik, és a konzervatív szülők által szorgalmazott jövőjére fittyet hányva laza szövésű, epizodikus, lo-fi odüsszeiájában furábbnál furább alakokkal összefutva, szürreális kalandokba keveredve kezdi keresni a helyét. És ezekben a fura alakokban lehet a legjobban megragadni, mitől lesz a sok-sok felismerhető hatással együtt is egyedi, emlékezetesen kellemetlen és szórakoztató a Funny Pages.

Kline mintha sportot űzne abból, hogy a leggroteszkebb figurákat hozza létre.

Azt szokás mondani erre, hogy olyan, a sztáralkattól távol álló arcok jelennek meg a vásznon, akiket csak a valóságban látni, a filmekben máskor nem, de valójában még a valóságban is ritkán jönnek velünk szembe. Az örök “ezt a csávót már láttam valahol” karakterszínész, Matthew Maher zseniálisan hozza például a megszállott ex-rajzolót (bocsánat, színezőt), aki magánháborút vív egy gyógyszerésszel, a háta közepére se kívánja a rá példaképként tekintő kamaszt, és robbanékonyan kiszámíthatatlan, mint egy félhangosan motyorászó, az egész világ ellen fenekedő ember a Blahán.

De aztán érdemes kivárni magát a gyógyszerészt is, nála csak az a gyógyszertárban drogot kunyeráló nő emlékezetesebb, akit az egyik leghíresebb régi amerikai szitkomsztár, Louise Lasser játszik. A Robertnek minden idők leggusztustalanabb albérletét kiadó fickótól is a hideg fog futkosni a hátunkon, amikor pedig Robert új munkaadója megkéri, skicceljen karikatúrát egy idegesítő kollégájáról, nincs nehéz dolga, mert az illető kapásból úgy van fazonírozva, mint önmaga karikatúrája.

A casting mellett tehát a jelmeztervezőket, sminkeseket és díszlettervezőket is méltatás illeti (az az albérlet ténylegesen maga a pokol), akárcsak a film operatőreit, Hunter Zimny-t, illetve az Alex Ross Perry- és Safdie-veterán Sean Price Williamst. A felvételek szemcsés, nyers realizmusa sosem engedi, hogy a groteszkéria átcsapjon akár valóságtól elrugaszkodottá, akár modorossággá.

A rendező mindeközben magabiztosan kézben tartja a kényes tónusokat, jó érzékkel adagolja (túl) a méregerősen fekete, kínos humort,

és még az utolsó felvonás hajmeresztő fordulatainál sem engedi el a gyeplőt. Látszik, hogy gondos munka előzte meg a hat évig érlelődött, készült filmet; noha bejáratott terepen mozog, szembe tud menni az elvárásainkkal, és jólesően rossz érzésekkel, anti-felnövéstörténetként enged el a zárlattal.

Huszár András

Huszár András az ELTE BTK-n végzett magyar nyelv és irodalom szakon, műfordítóként dolgozik, 2015 óta ír filmes cikkeket. Specializációja nincs, de ha van egy filmben táncjelenet, az már biztosan előnnyel indul.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!