Kritika

Futurisztikus Frankenstein – Archive

Az Archive című film tudósa magányában mindent megtesz, hogy elhunyt feleségét visszahozza egy robottestben, még azelőtt, hogy a nő digitálisan tárolt tudata elenyészik. Az izgalmas kérdések mindegyikét ugyan nem járjuk körbe, de a sci-fik sora egy tisztes iparosmunkával bővült.

Képzeljük el, hogy eltávozott szeretteinknek nem kell azonnal búcsút intenünk. Hogy haláluk után is velünk maradhatnak, legalább egy ideig, amíg rendesen elbúcsúzunk és esélyt kapunk a gyász megélésére.

Az Archive alapötlete egy ilyen technológia köré épül, és a film a Black Mirror epizódjaihoz hasonlóan igyekszik megvizsgálni a technikai lehetőségeket.

Az Archive-ban egy olyan közeljövőben járunk, ahol egy magáncég (szintén Archive) különleges szolgáltatást kínál: az elhunytak elméjét óriási feketedobozba zárják. Ez a tudat nem tudja magáról, hogy halott, viszont így a hozzátartozókkal ideig-óráig még videochaten és telefonon keresztül beszélni tud, ezzel segítve az elszakadás fájdalmának enyhítését. George Almore (Theo James) autóbalesetben elvesztette a feleségét – az elengedés nem kenyere, ellenben zseniális tudós. Elhatározza, hogy olyan mesterséges intelligenciát fejleszt, amibe feltöltheti felesége tudatát, mielőtt végleg eltűnne.

George megszállottan keresi a tökéletes megoldást egy elszigetelt létesítményben. Társasága csupán két robotot foglal magába. J1 voltaképp csak egy doboz lábakkal, míg J2 már olyan, amilyennek egy robotot elképzelnénk, hangja és személyisége is van. Mi annak lehetünk tanúi, George miként fejezi be a végleges modellt, J3-at, ami már igazi android. J2 és J3 szerepében Stacy Martint köszönthetjük, aki értelemszerűen az elhunyt feleséget, Julest is alakítja.

A filozofálgatásnak nem sok helye jut,

George-ot ugyanis egyre több irányból szorongatják. Egyrészt a főnöke zaklatja, mert nem a dolgát végzi, másrészt az Archive emberei jönnek rá, hogy lopja a technológiájukat, és fegyverrel is hajlandóak lennének visszaszerezni. Belekeveredik egy cyberpunk kockázatelemző gyanús ügyletébe is, és ha mindez nem lenne elég, J2 féltékeny lesz a fejlettebb változatára. A sci-fi idővel thrillerbe csap át.

Az Archive-ot Gavin Rothery írta és rendezte, ez a nagyjátékfilmes debütálása. Rothery igazi művészember: vizuális effektesként dolgozott Duncan Jones Holdján, ahol designer is volt, és jelenleg is a Star Citizen című sci-fi videojáték concept artistja.

Le sem tagadhatná, hogy járatos a témában, végig átsüt a filmen, hogy érzékenyen állított össze minden részletet.

A történet pedig kicsit emlékeztet a The Last Man című rövidfilmjére, amelyben egy katona találja magát egy kihalt világban.

Laurie Rose felvételei kiválóan adják át azt a klausztrofób világot, amelyben George él és dolgozik – és ehhez nem is kell folyton a színész arcára nagyítania. A havas erdő, amin a férfi minden nap átfut, épp olyan élettelennek és ridegnek tetszik, mint a bázis kongó folyosói. George távolsága mindentől szinte kézzelfogható.

Theo Jamesre nagy feladat hárult, hiszen a játékidő jelentős részében személyesen csak ő van a színen, más emberrel nem találkozunk.

A gépek között élő Frankenstein doktort komor sztoikussággal hozza, és noha olykor törődőnek tűnik, lerí róla, hogy egyetlen cél érdekli. Vele szemben Stacy Martinnak összetettebb dolga volt. J3 szerepében már az egész jelenlétével játszhat (és fűződik is hozzá néhány hátborzongató jelenet), J2-ként azonban egyedül a hangját használhatja. Egy arctalan robottal szemben így szánalmat ébreszteni tehetségre vall – apró hangváltozásokkal jelzi, hogy J2 mikor anyáskodó masina és mikor féltékeny nő.

Ahogy haladunk J3 kiteljesedése felé, úgy nő a feszültség is. George egyre több problémával szembesül, és ő maga is keményebb lesz. Csak a találmány lebeg a szeme előtt, ami aztán egy vizuálisan kreatív jelenetben életre is kel. A katarzis azonban még messze van.

Az Archive egyik legnagyobb erénye, hogy kiválasztott egy ötletet, és ennél többet nem is akart megvalósítani, nem vállalta túl magát.

Túl mélyen nem járja körbe, de a korlátozott színészgárdával együtt mégis sok szempontból pedzegeti a témát – elmerenghetünk például azon, hogy miféle élet az, amit egy dobozban vagy egy géptestben élünk. Van egyáltalán különbség a kettő között? Persze az Archive olyan komplex látlelet nem lesz, mint A nő vagy az Ex Machina, gondolkodnivalót azonban mégis hagy maga után.

Rothery íróként egy okos, de többnyire átlagos sci-fi sztorit rakott össze, amelynek egyes elemeit többször is láttuk már máshol, mégis következetes, koherens egészt alkot. A cselekmény egy gyomrossal is felérő csavarra fut ki – ennek ismerete ugyan nem teszi tönkre az élményt, de a film erejét ez adja. Szerencsére az Archive az a fajta alkotás, ami akár újranézésre is invitál, ha már ismerjük a csattanót, és lehet vadászni az árulkodó jeleket.

A játékidő talán hosszabb valamivel a kelleténél, a lendület is meg-megakad az elején, de ahogy belemelegedünk az eseményekbe, egy viszonylag feszes tempójú sci-fit kapunk. A külsőségeknek hála sosem felejtjük el, hogy a jövőben járunk, mégis amennyire elidegenítő minden, annyira ismerős is. Hiába nem sikerül a halálon túl élő tudat témájának elméleti aspektusait új megvilágításba helyeznie, eljátszik vele annyira, hogy felkeltse az érdeklődésünket. Mindezt egy remekül működő színészpárossal sikerül megvalósítani – egyikük ráadásul sminkben csinálja végig, nincs CGI-csalás. Egy független sci-fitől és egy rendezői bemutatkozástól ez kiváló teljesítmény.

Avatar

Vida László

Vida László a Debreceni Egyetem kommunikáció- és médiatudományi szakának újságíró specializációján végzett. Szakterülete a sci-fi, a fantasy, a képregényfilmek és bármi, aminek videojátékokhoz van köze.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya