Kritika

A lasagnék réme újragondolva – Garfield

garfield

Könnyed és nagyon kedves családi szórakozást nyújt Garfield 2024-es újragondolása, ám „mai” volta miatt veszít egyediségéből.

Megannyi médium szerepeltette a Jim Davis alkotta ikonikus vörös macskát 1978-as megjelenése óta, ám animációs nagyjátékfilmekből ezelőtt mindössze egyetlen trilógia készült, és a 2004-es és 2006-os élőszereplős filmek óta (Garfield és Garfield 2.) először jelenik meg mozivásznon. Mark Dindal rendező a Disney-reneszánsz több filmjén dolgozott animátorként, majd első rendezése az 1997-es A macskák nem táncolnak volt, de igazi népszerűséget az Eszeveszett birodalom és a Csodacsibe című művei értek el. A Garfield pályáján hosszabb kihagyás után készült: 2016-ban jelentették be, és Dindal 2018 óta hivatalosan a rendezője.

Érdekesség, hogy a film a hivatalosnak számító Garfield-eredettörténettől eltér: a Garfield kilenc élete című képregénykötet és később rajzfilm alapján főhősünk egy olasz étteremben született és anyjával élt ott, amíg a szakács le nem adta egy kisállatboltba, mert kiette a vagyonából. Itt találkozott gazdájával, Jonnal, akivel életük örökre összefonódott. Most viszont Garfield kóbor cicaként, apukája oldalán kezdi az életét. Miután egy esős estén apja nem tér vissza a vadászatból,

a kis Garfield kinézi magának a túloldali étteremben magányosan üldögélő Jont, megeszi az egész vacsoráját és végül, belopva magát szívébe, hazaviteti magát és átveszi az irányítást a fiatal képregényrajzoló élete felett.

Itt véget ér a visszaemlékezés, és aki nem tudná Garfieldról, hogy ő minden idők leglustább és legtorkosabb macskája, az most megtudja. Megérkezik a rendelt olasz étel, ami egy egész családnak elég (de persze hősünk egy morzsát sem hagy belőle), majd levágja magát saját hatalmas fotelébe a tévé elé, esetleg még Jon másik kedvencével, Ubullal szórakoznak kicsit. Napjait csak nagy ritkán tarkítják olyan gyötrelmek, mint az állatorvos meglátogatása vagy a fürdés. Ezért éri villámcsapásként, amikor minden előjel nélkül, pótvacsora közben a hűtő elől bűnöző kinézetű kutyák rabolják el őt és Ubult.

Jinx, a gonosz perzsamacska fogságába kerülnek, ahol felbukkan nem más, mint Vic, Garfield kölyökkora óta nem látott apja, hogy megpróbálja megmenteni őket, ám sikertelenül. Jinx utasítására kénytelenek megszervezni egy nagy tejrablást, amelyben a tejüzem komor, melankolikus, de segítőkész kabalabikája, Otto segít nekik. Természetesen ez nem megy olyan simán, mint eltervezték: Garfieldot és Ubult elkapják, menhelyre kerülnek, majd hazajutnak, de Vic veszélyben van. Egyedül Garfieldékon áll, hogy megmenekül-e.

garfield

Ami rövid időn belül nyilvánvalóvá válik, hogy Garfield karakterének alapját képező cinizmuson és lustaságon az írók rengeteget enyhítettek.

Davis Garfieldja sosem szánna el magát egy ilyen kalandra, de legalábbis végig sajnálná magát.

Az, hogy a karakternek egy jóval kalandvágyóbb jellemet tulajdonítottak, minden bizonnyal a gyermekközönség kedvéért történt: melyik gyereket szórakoztatná el egy panaszos, mogorva, bottal sem mozdítható macska? Így sokkal „fogyaszthatóbb” a főszereplő, de minden bizonnyal a felnőtt rajongók szemében veszít varázsából.

Az is a célközönség fiatal mivoltának tudható be, hogy ahogy a nekik szánt animációs filmekben megszokott, hogy nem köteleződnek el egyetlen műfaj felé, hanem a cselekmény egészen különböző műfaji formákat sűrít magába – nem ritkán a humor egyik forrásaként, önreflexiót gyakorolva ezzel. Ez alól a Garfield sem kivétel. A bűn világába sodródás narratív íve a film noirra emlékeztet; egy rövid jelenetben kifejezetten rájátszanak erre, felépítik a noir filmek atmoszféráját és stílusvilágát, és Garfield mély hangú narrátorként beszámol az éjjeli utcák bűnös mivoltáról, ami azért is szellemes, jól működő paródia, mert végletes kontrasztban áll a film többi részével. A gengszterfilmhez közelíti a heist-történetszál, az akciófilmhez a végső, gyors tempójú, nyaktörően veszélyes vonatos jelenet, aminek még kis western-beütése is van. Mindezek mellett a buddy film jegyeit hordozza Garfield és Vic kapcsolati íve a kényszerű együttműködéstől a kibékülésig és a visszaálló feltétlen, családi szeretetig.

garfield

Mindezeknek eredménye a sokszínűség mellett sajnos az is, hogy a cselekmény kicsit belefullad az egymás után megnyíló és lezáruló, változó hangvételű történetszálakba. A főbb egységek közt gyenge a kapcsolat, az egész inkább csak egy apropónak tűnik a mókázáshoz – amivel nincs baj, de a mókázásnak nem kellene kizárnia, hogy erős történet legyen.

Ha nem is áll össze egy teljesen koherens egésszé, részleteiben a film nagyon jól működik.

A fordulatok többé-kevésbé kiszámíthatóak, de meglepő, humoros csavarokkal tálalják őket. Továbbá ügyesen bánik az érzelmekkel. Garfield és Vic kapcsolatát és közös jellemfejlődését kifejezetten megható módon ábrázolja: például, mikor a visszaemlékezésben a kis Garfield azt hitte, apja elhagyta őt, és később kiderül, hogy Vic szemszögéből valójában egészen máshogy történt. Szívmelengető vonása még a filmnek, hogy Garfield és Ubul kapcsolata sokkal barátibb, gondoskodóbb, összetartóbb, mint általában a képregényekben. Ubul így nem komikusan idegesítő másodlagos karakterként szerepel, hanem kidolgozott és szerethető sidekickként. És természetesen a végén minden megoldódik; a szereplők zárásul egy bulijelenetben találkoznak Jon házában, hiszen már mindenki egy nagy család.

garfield

A film humora kissé kiszámítható módon épít a klasszikus garfieldi poénokra, mint hogy rengeteget eszik, hogy utálja a hétfőt és hogy kövér. Szerencsére azonban közel sem merül ki ennyiben: sok a vizuális poén és jól működik a jellemkomikum is. Vidám pillanatokat okoz Ubul karaktere, aki szavakkal nem szólal meg, de minden tükröződik az arcán. Sokszor kezébe veszi az irányítást és éppen ő oldja meg a helyzeteket, bebizonyítva, hogy nem csak egy buta kutya. A kis társaságot segíti Otto, aki szerelmi bánatban szenved és mindig túl nagy hatásszünetet tart. Az érzéketlen felszín alatt nagyon komolyan veszi a küldetést, hiszen a tétje nem csak a tejrablás, hanem tehénszerelme, Etel kiszabadítása is.

Mivel kedvencei kalandjáról van szó, Jon most kissé háttérbe szorul, és hóbortossága helyett a gondoskodó, ám kissé instabil cica-apuka szerepe a hangsúlyos.

Az animációra nem lehet panasz. A képregényekből ismert környezet és karakterek hűek eredeti formájukhoz (még az olyan apróságok is, mint a pókok), és az új szereplők is teljesen jól beleillenek a világba. A 2D animációt kreatívan alkalmazza, például mikor Otto a tejrablás részleteit terveli. A gyerekek (és a cuki dolgok iránt fogékony felnőttek) számára a fő attrakció a kölyök Garfield, aki tényleg egy nagyon aranyos kis szőrgombóc. Összességében a 2007-től 2009-ig megjelenő trilógiánál (Garfield és a valós világ, Garfield mókatára, Garfield és a Zűr Kommandó) kevésbé képregényszerű, sokkal modernebb, de kevésbé egyedi. Teljesen beleilleszkedik napjaink gyermek-3D-animációs trendjébe:

az új Garfield realisztikus környezetben, napjaink valóságában él – sajnos túlságosan is.

Az alkotók úgy gondolták, Garfieldnak egészen nyilvánvalóan 2024-ben kell élnie. Ez sajnos azt jelenti, hogy appokat használ (konkrétan egy telefonképernyővel indul a film, amin a hatalmas ételrendelés történik, mielőtt kiderül, hogy maga Garfield az elkövető), „Catflixen” néz videókat más macskákról, és az étteremben a magányos Jonnak a Tindert javasolják. Mindezzel az a legnagyobb gond, hogy nem riad vissza a nyilvánvaló termékelhelyezésektől sem. Semmi szükség konkretizálni, Jon fejhallgatójának mi a márkája, vagy honnan van a maradék elviteles kaja a hűtőben, mégis megtörténik. Ez pedig kizökkentő, és egy gyerekeknek szóló filmben még inkább problémás.

Szerencsére nem szükséges további problémákat listázni; Mark Dindal Garfieldja mókás, aranyos, jól megcsinált, az elvárásokat bőven teljesíti. Garfield eredeti cinizmusa kissé túlságosan is sokat szelídült, és a narratív felépítés szempontjából is vannak gyengeségek, ám ezt a szerethető karakterek, a jó viccek és az érzelmek hamar feledtetik. Így ugyan a film semmilyen szempontból sem igazán kiemelkedő, a karaktert kedvelők számára megbízhatóan jó szórakozás, és ez egy moziélményhez pont elég.

A Garfield május 30-tól látható a mozikban.

Lajó Odil

Lajó Odil az ELTE filmtudomány mesterszakos hallgatója. Különösen érdekli a spanyol és a kelet-európai kortárs film, a realista és feminista filmelméletek, a coming-of-age történetek, a mumblecore és a videojátékok.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com