A közelmúlt magyar művészfilmjeinek nyomvonalán halad Bogdán Árpád új filmje, a Genezis. A sűrű szimbólumokkal szőtt szociodráma mély, komplex, sokrétű alkotás, de közben túl kevés fogódzót nyújt a nézőnek.
A milleniumi évek végén bekövetkezett cigánygyilkosság-sorozat a modern magyar társadalomtörténet egyik legsötétebb foltja. Az a kegyetlenség, ahogy a tettesek lemészárolták a kisebbségi családokat, nem meglepő módon számos magyar művészt inspirált. Színpadra Mikó Csaba és Gáspár Ildikó állította (Mese az igazságtételről avagy A hét szamuráj), papírra Tábor Zoltán vetette (Cigány rulett), dokumentumfilmet Hajdú Eszter készített belőle (Ítélet Magyarországon), játékfilmet pedig Fliegauf Bence forgatott az események inspirációjából (Csak a szél). A feldolgozás folyamatának legújabb alkotása Bogdán Árpád Genezise.
A három fejezetre osztott történet három karakterre épül. Ricsi (Csordás Milán), a hatéves kisfiú, aki az említett cigánygyilkosság egyetlen túlélője. Virág (Illési Enikő Anna) egy iparváros tanulója, szeretője pedig érintett a támadásban. Az utolsó rész középpontjában Hanna (Cseh Annamária) áll, egy sérült ügyvédnő, aki a tárgyalásban kap szerepet. A fejezetcím-szereplők ritkán vagy egyáltalán nem érintkeznek egymással, a lezárásban azonban egy szép, de éles csavarral összekapcsolódik a sorsuk.
A Genezis egyik legerősebb eleme – részben épp a vége miatt – a története. A szerteágazó szálak társadalmi értelemben hatalmas területet fednek le. Az első fejezet falun, a második egy iparvárosban, a harmadik a fővárosban játszódik, és pusztán ez a gazdaságföldrajzi rétegződés is szélesíti a szociodrámát. Bizonyos kérdéseket azonban a zsánerhez képest szokatlanul homályban tart a film (Hanna balesete, Virág traumája, amit apjától elszenvedett), és ez az elliptikus elbeszélésmód jó értelemben árnyalja a karaktereket, összetettebb gondolkodásra kényszerítve a nézőt. A főbb szereplők, akár áldozatok, akár elkövetők, nem egysíkú figurák, nem kizárólag jó vagy rossz alakok, ami egy ilyen erős erkölcsi töltettel bíró elbeszélésben különösen pozitív.
Míg tehát a történet irányából a Genezis egy erős szociodráma, addig elbeszélésmódját tekintve lírai. A rendező rengeteg szimbólumot használ, változatosan és többnyire konzekvensen. A kedvencem a cigány folklór beemelése volt, az ellentétes színek, amiben a fehér testesíti meg a rosszat. Visszatérő elem a víz és a tűz, mint a születés és a halál allegóriája. Nem pusztán a lángok képében mutatkozik, hanem gyárként vagy cigarettaként, de mindig pusztulást hoz. A víz viszont az élet maga, amire gyönyörű utalást mutat a film abban a jelenetben, amikor Virág magzatpózban lebeg az úszómedence mélyén. És akkor még szót sem ejtettem a bibliai utalásokról, mint maga a cím, Mózes története Virág fejezetében, és végül a nevek az utolsó részben: Ráhel és Hanna – mind a születéshez kapcsolódnak. A szimbólumokból álló mozaikdarabok az értő és figyelő néző számára gyönyörűen összeállnak a történet végére. De csak számukra.
A Genezis ugyanis rendkívül gazdag, de tökéletlen alkotás, mert befogadása nehéz.
Ebben a tekintetben pedig elavultnak tekintem. Bogdán Árpád azt a vonalat képviseli a magyar filmben, ami az előző évtizedben csúcsosodott ki, különösen épp a már említett Fliegauf Bence (Díler) munkáiban, de megjelent Mundruczó Kornélnál (Delta), Hajdu Szabolcsnál (Bibliotheque Pascal), sőt még Pálfi Györgynél is (Hukkle). A lírai szociodráma persze az egész európai filmművészetben mélyen beágyazott filmcsoport, de az utóbbi években éppen azokat az alkotásokat emeli piedesztálra a szakma, amelyek előremutatónak bizonyultak. A hazai példáknál maradva: a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan vagy a épp a Saul fia azért (is) volt képes óriási sikereket elérni, mert komplex témájuk mellé különleges látásmódot is kínáltak. A trend persze globális, gondoljunk csak a Holdfényt övező szakmai véleményekre.
A Genezis elment a trend mellett. A fényképezésben dominál a kézikamera, ami ráadásul túl gyakran és túl közel van a szereplők arcához – nehéz nézni a filmet. A három fejezetben három akciójelenet van – köztük a gyilkosság maga –, de feszültséget vagy azt követő érzelmi sokkot egyik sem vált ki. Pedig szükség lenne mindegyikre, hiszen a szimbólumok érzékeltetése miatt a történet sokszor leül, a film lelassul. Egyetlen eleme van, amivel eltér a megszokottól: Virág halláskárosult, ha kiveszi a hallókészülékét, a néző is csak tompán hall. Épp ilyen, szokatlan filmes eszközökre lenne szükség, ami egy kicsit felpezsdíti az élményt.
Hasonlítsuk össze például a Genezist a Sötétben (In the Fade) című, tavalyi Golden Globe-nyertes német filmmel. A két mozi kísértetiesen hasonló, hiszen Fatih Akin drámája a Németországban elkövetett ún. dönergyilkosságokról és az azt követő bírósági tárgyalásról szól – az emberöléseket neonácik követték el törökök ellenében. Akin filmjének fókuszában a túlélő áll, tele érzelmi kitörésekkel és végtelenül feszült bírósági jelenettel, amit Diane Kruger lehengerlő, Arany Pálma-díjas alakítása tesz még intenzívebbé. Ezeket az erényeket, nézőre gyakorolt hatásokat ne is keressük Bogdán Árpád mozijában.
Összességében tehát a Genezis egy kiváló, a témájához méltóan összetett alkotás, és mégis kevesen fogják majd igazán értékelni.
A magyar filmművészet pedig egy újabb értékes drámával bizonyít a nemzetközi porondon: a Berlinalén minden vetítésre elfogytak a jegyek. De sajnos szakmai értelemben inkább a múltba tekint, és így a helye sokkal fontosabb a társadalmi trauma feldolgozásában, mint a hazai filmművészetben.
A cikket a hazai bemutató kapcsán 2018. április 18-án frissítettük.
