Kevésbé okos, inkább ütős. Az Elysium mögött ugyanaz a tehetség áll, mint a District 9 mögött, csak most az erőt és a tüzet használja az ész helyett.
Emlékeztek a District 9 klimatikus harcjelenetére? (Naná, hogy.) Az Elysium végig olyan. Ütött-kopott rendőrrobotoktól az exoskeletonon át az űrhajókig itt végre minden olyan jószág zúzni, vágni és lőni fog, ami zúzni, vágni és lőni tud, és a hideg D9 után jól esik az Elysium profin koreografált, tüzes hajszája. Neill Blomkamp, a dél-afrikai csodagyerek tehát ismét remek sci-fi akciófilmet készített, de mielőtt rohannál jegyet venni: sajnos jócskán eltávolodott a District 9 intelligenciájától.
Az Elysiumban jóval gyöngébb az alapfelvetés, eredetiség sehol, és a sztori is sokkal-sokkal hollywoodiasabb – átlagosabb, kiszámíthatóbb. A film világképe is primitívebb. Blomkamp vagy veszített az igényességéből, vagy csak egy ütős filmet akart készíteni világmegváltás nélkül.
Ha azt akart, sikerült. Elevenen lüktet a filmben a gettónindzsa-hangulat, a poros, véres, extra-realista atmoszféra, pontosan, mint a District 9-ban (és például Az ember gyermekében). A hőst nem védi mágikus pajzs a durva sérülésektől, és az ellenfelek nem célzásképtelen idióták. Mindenkinek sok vérét issza majd be a nyomornegyed pora. A hős pedig Matt Damon, aki különben is sebezhető szerepeket játszik –
– node Matt Damon exoskeletonban!
A tekintete még mindig egy sebzett spánielé, de a teste a Terminátor. Hozzádvágja az autódat, és közben szenved. Öt napja van élni. Minden másodperc értéke ki is ül az arcára. De végigküzdi magát a történeten, amit ő irányít a legkevésbé; pszichopatákat és vadászhajókat küldenek rá, s ő csak válaszol.
„Csak válaszol.” He-he. Látod fent a Chemrail Gunt? Az a cucc működni is fog.
„Tüzes”, mondja Matt Damonra az ellenfele, „gettónindzsa”, mondja a barátja. Az erényei olyanok, mint a filmé. Épp úgy különös is marad kissé. Az Elysiumé egy sajátos világ: nem cyberpunk, de ahhoz hasonlít leginkább. Nyomorgó technikai paradicsom, ahol mindennapos éhezés a sors, és robotrendőrök árgus tekintete figyel. Innen emelkedik ki a hős (akit a körülmények kíméletlenné edzettek), hogy rendet tegyen a szupergazdagok között. Mármost a szupergazdagok a Deus Exben egy felhők közé érő emeletvárosban laknak, az új Emlékmásban a Föld túloldalán, a Neurománcban a gravitációs kút tetején, itt pedig az Elysiumban – de mindegy, mert a nyomor mindenütt ugyanaz, és minden filmben ki is használják. Poros gyermekarcok: hát számít, ki hol él fölöttük a magasban?
Az Elysium így persze röhejes leegyszerűsítésévé válik a társadalom működésének (most, a jövőben vagy valaha), míg a D9 ravasz, érvényes analógia volt. Másfelől viszont alkalmat kínál egy kis ómódi forradalmi igazságtételre. Ami, ha a történelemből ítélhetünk, sokkal rosszabb lesz végül mindenki számára, de addig is veszett jól néz ki a vásznon. Az Elysiumban mind a lélekölő nyomort, mind a gondtalan luxust a zsenialitásig kimunkált effektek teremtik meg, és csodálatosak: felhőkarcoló-gettók? Fényűző űrállomás? Sufni-testtuning egy piszkos garázsban, vértelen arcrekonstrukció egy puha ágyon? A jövő egyszerre gyönyörű és piszkos, amilyennek lennie kell, az Elysium pedig vagy technikai Oscart nyer, vagy nincs igazság a világon. És akkor nem is beszéltem a harci jelenetekről, amikből sok van, és ezt figyeld: azok is egyszerre realisták és kápráztatnak el eddig nem látott látványvilággal.
Ha Blomkamp valaha egyesíti ezt az ütős és tüzes filmet a sokkal hidegebb District 9 intelligenciájával, akkor a legnagyobbak közé emelkedhet.
