Kritika

Végre a szörnyeké a színpad – Godzilla Kong ellen

A franchise legjobb filmje végre csak a látványról szól: tanult a hibákból, az eredmény méltó Godzilla és Kong hírnevéhez.

Hát ez… meglepően jó lett. Adam Wingard rendező kiemelte az előzményfilmek erényeit, kihagyta a hátrányaikat, és összesűrítette a franchise legjobb elemeit egy feszes, kielégítő látványfilmbe.

Mindig ilyen meglepetések várjanak a moziban! És igenis a moziban, mert a Godzilla Kong ellen IMAX-re termett látvány, kis képernyőn elveszíti az értelmét; ha szerét ejtheted, várd meg vele a mozik hazai nyitását, mert bizonyára vetíteni fogják.

Összefoglalás a lényegről: A Legendary és a Warner MonsterVerse franchise-ának legújabb darabja, a Godzilla Kong ellen természetesen a két király összecsapásához vezet fel, de addig is elkalauzol az üreges Föld belsejébe, egy rejtett királyságba és egy nagyvállalat technokísérletei közé is – de a sztori csak muszájból létezik, a kétórás film végre-valahára kizárólag az élvezetre koncentrál.

A Godzilla Kong ellen a nyitánytól fogva szakadatlan jó iramban kínálja az ötletes vizuális megoldásokat és meglepetéseket,

és minden jelenet minden részletét (a kameraszöget, a szereplők viselkedését, a filmzenét) ennek rendelte alá. Megörökölte a Kong: Koponya-sziget vizuális kreativitását és a Godzilla II. ragyogó színvilágát. Néhány megdöbbentően eredeti látványtervezési elemtől a kiválóan bemutatott, kamerabarát módon vágott, nagyszabású összecsapásokon át a merészen használt neonszínekig: ezt a filmet öröm nézni.

És nem győzöm hangsúlyozni: végre-valahára csakis erről a nézői élvezetről szól az egész filmtermék. A sztorit lecsupaszították az alapokra; épp csak vezessen el az egyik látványos csatától a másikig. Levágták a filmről az előzményfilmeket megmérgező nyafka emberi szálakat, a karakterek felvázolása is a hollywoodiasan szükséges minimumra szorítkozik (de ez a bevett minimum még megvan, emiatt például nem éri el a film a Shin Gojira szintjét, ahol a karakterek már egyedül a munkájuk által léteznek).

Godzilla vs. Kong

Nem mintha az igény ne lett volna világos. „Ha egy film nem lenne más, mint látványos jelenetek egymásutánja, a Godzilla egyszerűen imádnivaló lenne. A gond azzal a sok zavaró szereplővel van” – írtuk már a legelső filmről. A világ minden kritikája ugyanezt írta, meg a folytatásoké is. „A Godzilla II. problémája ugyanaz, mint az első részé: a szereplők gyengék (…) a produkció több lenne nélkülük. Minden perc, amit rájuk tékozol a szkript, szenvedés.

Adam Wingard rendező (akinek magyar mozikba korábban nem jutott el filmje) nyíltan fogalmazott a döntésről, amikor a rajongók megkérdezték, miért nem lesz háromórás a film (a Godzilla Kong ellen a maga kevesebb mint két órájával a franchise legrövidebb darabja): „Ha a filmet háromórássá tesszük, attól még nem kapsz még egy órányit a szörnyek harcából. Csak egy olyan extra órát kapsz, ami alatt az emberek a szörnyekről beszélnek.

A kaiju (természetfeletti óriásszörny) változatos hullámhegyeket és -völgyeket szállított az utóbbi egy-két évtized mozijában. A legnagyobb stúdiófilmek többnyire csalódást okoztak, bevételtől függetlenül. Sem a Godzilla, sem a Kong: Koponya-sziget, sem a Godzilla II: A szörnyek királya, sem Guillermo del Toro Tűzgyűrűje és annak folytatása, sem a Jurassic World filmek nem értek fel az elvárt szintig. Mindegyiknél ugyanaz volt a probléma: úgy tettek, mintha emberközpontú kalandfilmek lennének az óriásszörnyek vizuális izgalmával kiegészítve.

Ez a hozzáállás esetleg működik a katasztrófafilmben, ahol a kalandot felkínáló csapás arctalan valami: az anyahajók A függetlenség napjában és folytatásában, a földrengés a Törésvonalban, az időjárás az Űrviharban. De nem működik akkor, ha a csapás maga is egy karakterrel bíró szereplő: egy az eredeti Jurassic Parktól eltérően antropomorfizált jellemmel megírt dinoszaurusz, vagy épp a szintén antropomorf Godzilla és Kong.

A sikeres próbálkozások azért váltak be, mert éppen a fentitől eltérő módon közelítették meg az óriásszörnyeket.

Peter Jackson a 2005-ös King Kongban érzelmes, romantikus történetet írt a majom tragédiájából, voltaképpen szerelmesfilmet rendezett a karakter filmtörténetéhez. Matt Reeves az eredeti Cloverfielddel kiteljesítette a kézikamerás, alsó nézőpontból rendezett apokalipszis-túlélőhorror zsánerét: a kaiju itt teljes megismerhetetlenségével szolgált puszta háttérként a horrorhoz, semmilyen karaktert nem írtak neki.

A független, mikro-költségvetésű Monsters (Gareth Edwardstól) allegóriát adott elő a mezoamerikai menekültekről és az ottani általános társadalmi káoszról; az óriáslények csupán egy újabb és személytelen csapást jelentettek az egyébként is rettenetes világban. A Toho nagyszerű rebootja, a Shin Gojira egy a nyugati filmíró hagyományoktól idegen, merész politikai szatírát szállított, ahol egy valódi istenséggel gyűlt meg a szörnyen diszfunkcionális elit baja. Az idei Tűzgyűrű: Senki földje pedig ismét alsó nézőpontból megrendezett túlélőhorror/posztapokaliptika, csak ezúttal animációs formában és határozottan az emberi karakterek fejlődésére koncentrálva.

És most megérkezett a jó kaiju-filmek sorába a Godzilla Kong ellen: a film, amelyik – ismét új megközelítésként – egyedül az óriásszörny látványára és személyiségére koncentrál és háttérbe szorítja a hagyományos kalandfilmek legtöbb, mára zavaróvá vált fogását.

Szükség is volt, bizony, éppen ebben az évben, erre a totálisan eszképista jelenségre.

A Godzilla vs. Kong brutális számadatokat mutathat fel mindössze egyetlen hétvége után, és ez egyrészt persze mutatja a kifejezetten e film iránti érdeklődés mértékét is, de egy másik következtetés is egyértelműen leszűrhető: az embereknek hiányzott a mozi, és van igényük moziba járni” – írtuk nemrég azokról az országokról, ahol szerencsés módon már nyílnak a mozik.

Mégsem vonnék semmilyen párhuzamot a járvány mint világkatasztrófa és a kaiju között. A Godzilla Kong ellen látványponyvás megközelítésének hátránya, hogy a mögöttes mondanivaló – ami általában az óriásszörny mint kulturális téma kiválóan elemezhető vonása – ezúttal hiányzik. Az eredeti Godzilla lehetett a japán nukleáris sokk analógiája, az eredeti King Kong az emberi ítélkezés önkritikája, a Cloverfield, a Shin Gojira és a Monster szörnyei a diszfunkcionális társadalmak tükre, de

a Godzilla Kong ellen nem kínál efféle lehetőségeket.

Ó, bele lehetne magyarázni. A következő mondaton két másodpercet gondolkodtam, plusz a gépelés: „A szörnyek karakterét kizárólagosan előtérbe helyező koncepció eléri, hogy a világot fenyegető veszély megismerhetőnek hat, a békés együttélés érzelmileg lehetséges lesz, a pacifikálhatatlan szörny pedig legyőzhetővé válik, komfortot kínálva az átlagember számára megismerhetetlennek és legyőzhetetlennek érzékelt világjárvánnyal szemben.

Pedig ez bullshit. A költő nem gondolt semmit. A költő gondja az volt, hogy a neonsárga pontosan melyik árnyalatában ábrázolja a szemkápráztató tüzérségi csapásokat. Dicséretet érdemel az a film, amelyik ennyire tisztában van önmaga létének értelmével. Az ennyire tudatosan csupasz látványfilm, az ennyire reflexiótlanul eszképista mű szép teljesítmény.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés