Kritika

Ezek a szörnyek a barátaim – Godzilla x Kong: Az új birodalom

godzilla-x-kong-the-new-empire

Imádnivaló, világi ostobaság lett a Godzilla x Kong: Az új birodalom.

Nehéz megszólalni. Megtalálni a szavakat, hogy leírja az ember azt a letaglózó élményt, amit a Godzilla x Kong: Az új birodalom megtekintése jelent. Hiszen két farkas viaskodik az emberben, a csillogó szemű kisfiú, aki alig várja, hogy ismét találkozhasson hőseivel. És a vitriolba mártott tollát már előre fenő filmkritikus. Persze vannak blockbusterek, amelyek képesek mind a kettőt kielégíteni. Amelyek úgy tudnak szórakoztató látványosságok lenni, hogy közben jó, okosan, izgalmasan megírt filmek. Amelyek egyszerre táplálják a szemet és a szellemet. Nos, a Szörnyuniverzum (Monsterverse) legújabb darabja nem ilyen alkotás. Korántsem.

A Godzilla Kong ellen eseményeit követően Kong szabadon, de magányosan él az Üreges Föld belső világában. Konstans keresve elveszett családját. Godzilla pedig a felszínen náspángolja el a többi szemtelen, bajkeverő óriásszörnyet. Ám a Föld mélyén mindeközben egy új veszedelem éledezik A dzsungel könyve Lajcsi királyának gonosz, óriás ikertestvére képében. Aki nem csak a két szörnyre, de az egész felszíni világra is halálos fenyegetést jelent. A filmben természetesen azért akadnak emberi szereplők is. Teljesen fölöslegesen visszatér az előzményből megismert szörnykonteó podcaster (Brian Tyree Henry) illetve a Konggal különös kapcsolatot ápoló Jia (Kaylee Hottle) és anyukája (Rebeca Hall). Ők – a Wishről rendelt Űrlord szerepében önfeledten bohóckodó Dan Stevens társaságában – a játékidő nagy részében esetlenül futnak az események után, hogy aztán nagyjából két ponton érdemben továbbgördítsék azt.

Megágyazva a végső nagy szörnybunyónak.

Adam Wingard előző szörnyfilmje, a Godzilla Kong ellen nem pusztán látványban tudta felülmúlni közvetlen előzményét, de ötletekben is. Megközelítésben pedig meglepően frissnek hathatott – azáltal, hogy végre tényleg az egyik szörny, Kong volt az abszolút főszereplő. Sajnos a rendezőnek másodjára már nem sikerült ez a szintlépés. Sőt, a Godzilla x Kong: Az új birodalom szinte minden aspektusában visszalépés a franchise korábbi részeihez képest. A szörnyek közel sem érződnek olyan monumentálisnak és kozmikus léptékűnek, mint a 2014-es Godzillában. A film sokszor fájóan steril vizualitása, és ad-hoc zene használata pedig gyertyát sem tarthat a Kong: Koponya-sziget eszméletlen atmoszférájának. Tartalmát tekintve pedig még olyan banális és elcsépelt gondolatokra sem futotta, mint ahogy a Godzilla II. – A szörnyek királya próbált a környezetvédelemről beszélni.

godzilla-x-kong-the-new-empire_Godzilla

A Godzilla Kong ellen után pedig már az sem ér minket meglepetésként, hogy a film legemberibb szereplője, akinek értelmezhető története és íve van, az a szótlan, toronyház méretű CGI gorilla.

(Miközben ő megleli a rég elveszettnek hitt családját, szegény Godzilla kénytelen annyi történettel beérni, hogy „meg akarja verni Kongot, majd kiderül, hogy nem is ő az igazi fenyegetés, így a másik majmot veri meg”. Pedig ő csak aludni akarna.)

A korábbiakban kifejezetten erős stílusérzékről tanúbizonyságot tévő Wingard – akinek 2014-es The Guest című rendezése szinte azonnal kult-klasszikussá ért – most csak afféle másodvonalas Roland Emmerichként pakolja egymás után, minimális kohézióval összekötve a hasonszőrű filmek legbutább sablonjait. Ez igaz a látványra is. A Godzilla x Kong kétségtelenül látványos. Már ha abban mérjük a látványt, hogy sok olyan jelenet van, ahol CGI-monstrumok ütlegelik egymást és a CGI-környezetüket. Ráadásul ezek a monstrumok néhol tényleg elég rajzfilmesen/videójátékosan néznek ki – ellenben mondjuk a 2014-es filmmel, ami a mai napig meglepően valósághű. Az Üreges Föld világa tényleg impozáns, a 3D – különösen a nyitányban – pedig néhol tényleg megdöbbentően erős.

godzilla-x-kong-the-new-empire-lajcsi

Ám az akciójelenetek zöme mellőz bármiféle kreatív megoldást vagy érdekes gondolatot. Ezek tényleg csak agyatlan csépelések. Ráadásul a film második felében már egészen súlytalannak érződnek ezek a CGI-monstrumok. Valós díszletek vagy emberek nélküli összecsapásokat nézve a néző egy ponton elkezdi hiányolni a kontrollert a kezéből. A film egyetlen szörnycsörtéje sem ér fel mondjuk az előd szenzációs, neonfényben ázó hongkongi összecsapásához. Sajnos Junkie XL zenéje is hasonlóan fantáziátlan, szinte csak dübörgő háttérzaj.

A Godzilla x Kong filmkritikailag majdnem hogy védhetetlen alkotás.

Egy olyan filmről van szó, amelyben Godzilla befészkeli magát a Colosseumba, Kongon fogműtétet hajtanak végre és kiderül, hogy a szörnyek is vágynak a családra. Amelynek egyik jelenetében Kong apa-fiú kapcsolatot kezd kiépíteni egy kisebb Konggal, a következőben pedig Godzilla felzabál egy atomerőművet. Ahol a főgonosz egy gerinccsontból készített ostorral hadakozó óriás orangután. Ez az a film, ahol azon kell meghatódnunk, hogy a végső csata hevében (amelynek során a kaijuk konkrétan letarolják Rio de Janeiro üdülőkörzetét) az egyik szörny ugyanazon a dilemmán megy át, mint Darth Vader A Jedi visszatér végén.

godzilla-x-kong-the-new-empire_Kong

Azonban kivitelezésében, ötleteiben, gondolataiban (vagy is épp azok hiányában) és látványban még az ilyen jellegű filmek között sem kiemelkedő. Ez egy kétórás Power Rangers-epizód, amiben gumicukor szörnyek csépelik egymást. És így is kell nézni.

Ami persze nem könnyű dolog.

Ám a fenti és azokhoz hasonló jelenetek mégis elegendőek voltak ahhoz, hogy megdobogtassák a szörny- (és trash-) kedvelő szívemet. Így amikor a vetítés végén a mögöttem ülő, 10 éves forma srác azt mondta, hogy „ez nagyon jó volt”, kicsit egyetértettem vele. Hiszen ebben a filmben nem a sok sületlenség a lényeg.  

Hanem hogy sírtam, nevettem, zokogtam, megrendültem, büszke és elszánt voltam, együtt mentem a szörnyekkel, hittem, bíztam, rettegtem, átéltem. Átéltem. Ott voltam, éreztem a bőrömön a gravitációs erő változását, belerezzentem Godzilla lépteibe, elvesztem az üreges Földben, remény töltötte el a szívemet a Mothra feltámadásánál, lelkesedtem a végső bunyónál. Kong taslijai nem csak a dobhártyámat, de a szívemet is megremegtették.

Bár még a Godzilla/Kong filmek keményvonalas rajongójaként is nehezen tudnám épp ésszel ajánlani ezt a filmet, haragudni sem tudok rá. Hiszen ezek a szörnyek a barátaim – vagyis szeretném, ha a barátaim lennének. Akikkel akkor is szívesen töltöm az időmet, ha messze nincsenek a legjobb formájukban.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com