Kritika

Gólöröm helyett halál – A túlélő

A tulelo_Emile HirschFelnézünk azokra, akik emberfeletti dolgokra képesek. Ha olyan megpróbáltatásokon, erőpróbákon esnek keresztül, amiknek mi a tizedét sem bírnák ki, ráadásul többen bele is halnak ebbe, akkor pedig semmi sem menti meg őket attól, hogy filmre vigyék a történetüket – és mi, emberek, nézők kajoljuk ezt a kényelmes moziszékekben ülve. Az már nézőpont kérdése, hogy hozzátesz vagy levon a dolog értékéből, ha ezek a megpróbáltatások a háborúval kapcsolatosak…

A kommandósok kemény legények. Tényleg azok – ez a film kezdetén az embertelen kiképzést bemutató doku-bejátszásokból azok számára is kiderül, akik ebben kételkedtek. Ezek a srácok arra vannak trenírozva, a lehető legdurvább eszközökkel, hogy minden körülmények között, minden testi és lelki bajuk, minden szenvedésük, sérülésük dacára is tökéletesen végre tudják hajtani a feladatukat. Ez a feladat pedig jelen esetben más emberek megölése.

A túlélő, Peter Berg új filmje a rengeteg robbanás, lövöldözés és vér ellenére is inkább egy eldurvuló sportfilmre hasonlít. Megvan benne minden, ami az ilyesmi filmekben szokott. Kemény edzés, a küzdelem, a test megfeszítése, az akarat győzelme a biológia fölött, mindez egy valóságban is megtörtént esetbe ágyazva – ugye, hogy ezek sportfilmekben szoktak előfordulni? Mi nézők pedig szurkolunk a főhősöknek, hogy gyorsabban fussanak, jobban küzdjenek, mint az ellenfelük – még teljes menetfelszerelésben is, még golyóval a testükben is. Az is stimmel, hogy a megdicsőülés pillanatát ünnepélyes zenével körítve, lassítva látjuk, látványosan körbejárja a kamera a teljesítményének csúcsára érő szereplőt. Csakhogy ezúttal ez a pillanat nem akkor jön el, amikor berúgják a győztes gólt, vagy végső erőfeszítéssel elsőként szakítják át a célszalagot – hanem, amikor meghalnak.

A tulelo_jelenetfotoEz az, ami baromi furcsa és elgondolkodtató ebben a filmben. Kicsattanó, egészséges, elhivatott fiatalokat látunk, akik óriási küzdelmek, lemondások, önsanyargatás és akaraterő révén érik el céljukat. Ekkora erőfeszítéssel, a kifejlesztett képességeikkel simán lehetnének olimpiai bajnokok. Vagy vihetnék sikerre a cégüket. Vagy hódíthatnának meg olyan csúcsokat, ahol ember még sosem járt. De ők nem erre vágynak. Ők kommandósok akarnak lenni, a tengerészgyalogság elitalakulatába akarnak tartozni. El is érik céljukat – aztán a véres húsdaráló, a háború szó szerint véres péppé zúzza őket.

Az a hivatásuk, hogy más embereket megöljenek – és ebbe teljesen természetes módon az is beletartozik, hogy brutális módon maguk is meghalnak. A film arra is utal, hogy a politikai ok, amiért ott vannak ahol, majdnem mindegy nekik. Amikor az ellenséges területen mélyen belül tartózkodó felderítőcsapat a civil foglyok sorsáról tanakodik, látszik, hogy az ideológiák és elvek nem igazán jelentenek nekik sokat. Nekik ez csak a mesterségük, ebben jók, ebben akarnak kitűnni – és ezért vannak ott, ahol. Bioterminátorok, eszközök a világ rendőrségeként működő hatalom kezében.

A tulelo_Mark WahlbergMindez azért különösen megrázó, mert egy valóban megtörtént eset alapján, valóban az egyetlen túlélő visszaemlékezésein alapul a film. Emiatt, meg a fenti, véleményem szerint meglehetősen különleges megközelítés miatt egy, az Acéllövedékkel vagy más, klasszikus háborúsfilmmel vetekedő minőségű mozi lehetett volna A túlélő.

Az, hogy ez messze nem így van, sőt, végeredményben még csak különösebben jó filmnek sem lehet mondani, az elsősorban a pátosznak köszönhető. Ahogy írtam, szerintem a témában, a felállásban rengeteg lehetőség lenne – de Peter Berg nem volt elég tökös ahhoz, hogy ezeket csíraállapotnál tovább hagyja fejlődni. Világért sem menne szembe az uralkodó áramlatokkal: kritika helyett tömény, szirupos hazafiság csöpög a filmjéből. Szereplői pedig éppen csak vázlatszerűen jelenítik meg a katonákat, teljesen súlytalanok, így aztán persze a szövegeik is gyatrák. Ebből aztán még az olyan nevek sem tudtak kihozni semmit, mint Emile Hirsch (Danny Dietz), Mark Wahlberg (Marcus Luttrell) vagy Eric Bana (Erik S. Kristensen).

Úgy látszik, minden évtizednek meg kell legyen a maga Sólyom végveszélybenje. A 2010-es éveknek talán ez lesz az. Egy fokkal azért jobb, de ugyanúgy teli van kihagyott lehetőségekkel, ugyanolyan eltúlzott propagandával próbál hatni az amerikai lélek hazafiasságára, és még a története is hasonló. Akinek tehát az tetszett, annak valószínűleg A túlélő is fog – de aki az eddigi, meglehetősen pozitív hírek alapján valami igazán különlegesen jót várt, annak csalódást fog okozni. A potenciál megvan benne, hogy több legyen, mint ami a felszínen látszik, de sajnos hosszabb távon csak annyira fogunk emlékezni A túlélőből, hogy „tudod, az a film, amiben az összes kommandós szakállas”…

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs újságíró, szerkesztő, tanár, édesapa. A kamera túloldalán is előfordul – ismeretterjesztő és dokumentumfilmek készítésébe kóstolt bele. Az okos és többrétegű filmeket kedveli, de a humor is fontos számára – a filmekben és az életben is.

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya