Francis Ford Coppola A keresztapa című filmjéhez mérhetően romantizált, de annak minőségétől túlságosan is távol álló filmet kaptunk a Gottival, melyben az egyetlen igazán kiemelkedő pont maga a főszereplő.
John Gotti az olasz-amerikai maffia tagja volt több évtizeden keresztül, mígnem 1985-ben a családok vezetőjüknek választották. Ez volt a csúcs, innentől már csak lefelé tart a menet. Megszokhattuk már ezt a gengszterfilmes formulát, melyet már Martin Scorsese is remekül alkalmazott megannyi alkotásában. Az idő megkavarását pedig a Sergio Leone Volt egyszer egy Amerikájában láthattuk, így Kevin Connolly rendező (a Törtetők Eric Murphyje) igazi klasszikusoktól meríthetett – saját víziót azonban nem csatolt munkájához.
Hogyan kerülhet valaki a maffia élére? Lehet-e valaki erkölcsös egy ilyen pozícióban? Milyen felelősséggel tartozik a családjának? Megannyi kérdésre lehet válaszolni, melyeket a legismertebb gengszterfilmek már feltettek. A Gotti annyi előnnyel indul, hogy valós történetet dolgoz fel egy igazi maffiózóról. A Gambino családnak dolgozó John már egész fiatal korában bizonyította rátermettségét. Egy-két ember kiiktatása miatt többször le is csukták. A film iróniával is kezeli életének ezen részét: úgy mutatják be a börtönből való szabadulását és visszatérését, mintha csak leugrott volna valamiért a boltba.
Gotti hidegvérrel gyilkolt az ambíciói mentén, és nem meglepően a csúcsra is úgy került, hogy összeesküvést szervezve kiiktatta a dont.
Mégis Kevin Connolly alkotása – ami marcona, de kétségkívül stílusos figurának mutatja a címszereplőt – képes a karakter mögé vinni, és a szociopata álarc lehullik alkalomadtán. John Travolta végig hiteles marad a szerepben, sőt igazából a filmet ő tolja el a nézhetőségig. Rég láttam ennyire felszabadultan játszani a Grease és a Ponyvaregény egykori sztárját, és itt szembetűnő volt, hogy komolyan vette a szerepet és kihívásként tekintett rá. Gotti az eredeti személyhez mérten kegyetlenül karizmatikus maradt, méltó hogy bekerüljön a legmenőbb filmes gengszterek közé, legalább a futottak még kategóriába.
A New York-i alvilág egykori fejének története tehát rengeteg témát dobhatna fel, ám a legkönnyebb utat választották a készítők: a családra tették a hangsúlyt. Gotti személye belengi az egész alkotást, de fiára, Juniorra (Spencer Rocco Lofranco) túl sok idő jut, melyet a nagyfőnöktől vesz el. Sofia Coppola A keresztapa 3.-as szerepléséhez mérhetően szegényes munkát végez a fiatal Lofranco – Travolta mellé állítva antitalentumnak tűnik. Nulla hitelességgel, egyetlen összeráncolt homlokos arckifejezéssel és a karakterhez egyáltalán nem passzoló külsővel és fellépéssel adja elő John Gotti Jr.-t, ez pedig megmérgezi a történet nagy részét.
Egy kifejezetten jó Travoltán kívül semmi mást nem nyújt a Gotti.
Szétdarabolt, idősíkokat váltogató jeleneteket; feszültnek vagy érzelmesnek szánt, de alapvetően semmitmondó beszélgetéseket és klisékben fogant gengszterszcénákat láthatunk, viszont a történetben nincs egyetlen momentum sem, ami kiemelkedhetne. Megpendítik a szervezet önmagát felemésztő működését, de nem láthatjuk eléggé át a rendszert, hogy igazán értsük.
A legszomorúbb talán, hogy a film nem figyel John Gotti társadalmi megítélésére. Ez az igaz történet már A keresztapa-filmek bemutatása utáni időben játszódik, amikor a La Cosa Nostra működése már szélesebb körben ismert volt, a romantizált gengszteridillből kiemelkedő valódi keresztapa – vagy ahogy belső körökben nevezték, Don Teflon – pedig kifejezetten támogatott lett a brooklyni lakosok egy komoly bázisában. Ennek a hátterét azonban pár archív felvétellel lerendezi, látni és átérezni nem lehet. A film végi kijelentés, mely szerint „nem fogunk találkozni még egy ilyen emberrel” nem üt akkorát, mert nem tekinthetünk bele igazán Gotti munkájába a mocskos átveréseken kívül. Marad az attitűdje számunkra: a hajthatatlanság, a kompromisszumra való képtelenség és a konzervatív családi értékek.
Mivel nem nyújt többet egy közepes tévéfilmnél, ezért csak azoknak ajánlható elsősorban a Gotti, akik még nem láttak gengszterfilmet. A közhelyekkel ügyetlenül bánó, de összességében mégis kompetens és olykor szórakoztató alkotás marad a végére egy erős alakítással, mely mintha dramaturgiailag 20-30 évvel korábban készült volna. Időutazásnak tehát megfelelő.
