Ünnep a hadtörténet és a hadihajók kedvelőinek; valószínűleg unalmas bárki másnak: a Greyhound Tom Hanks karakterén kívül a taktikában és a hitelességben jeleskedik.
Kétarcú film: nagyszerű, ha szereted a taktikai helyzetek izgalmát, de akik emberibb történetre vágynak, azokat alighanem hatalmába keríti az unalom és a Greyhound rövid másfél órájának felétől már a végét lesik majd.
A Greyhound Tom Hanks forgatókönyve alapján készült
(aminek alapja pedig egy C. S. Forester nevű szerző 1955-ös regénye, a The Good Shepherd); a rendező Aaron Schneider, aki egy 2003-as rövidfilmmel nyert Oscart és azóta A temetésem szervezem című filmet készítette. A járvány miatt nem került moziforgalmazásba – pedig nagyszabású képei megkövetelnék a vásznat –; most az Apple TV+ streameli.
Hanks köztudottan érdeklődik a második világháború iránt. A Ryan közlegény megmentése után Az elit alakulat című minisorozat producere lett Spielberggel együtt, aztán a páros elkészítette a The Pacific – A hős alakulat című második minisorozatot, és úton van a harmadik is, a Masters of the Air. És most itt a Greyhound.
Vagyunk néhányan, akik odáig leszünk ezért a filmért – amelyben a Hanks alakította kapitány élete első háborús atlanti átkelésén egy rombolót (és három társát) irányítva egy német tengeralattjáró-farkasfalka ellen védelmezi a konvoját, és saját kétségei, tapasztalatlansága, talán tévedései ellenére is ki kell tartania, amíg a légi fedezet meg nem érkezik.
Kinek szól? Akik tengeralattjárót irányítottak a Silent Hunter sorozatban, maximumra állított realizmussal, és kézzel vezették a navigációt. Akik fejében ott van a Das Boot zenéje. Akinek nem csak mond valamit, hogy „atlanti csata,” hanem csillogni kezd a szemük.
Akik nem ijednek meg a Greyhound kompromisszumot nem ismerő szikárságától: a haditengerészeti zsargonban közölt információktól – relatív és abszolút irány, távolság és hibahatár, szonár és huffduff, formációk és szórásminták –, amik ráadásul félpercenként változnak; ennyit kapsz, néző, rajzold fel fejben! Éld át! Akkor imádni fogod.
Akit azonban a szonár apró képernyőjén kirajzolódó kis jelcsúcs – az anti-szívverés: a halál jele – nem ejt izgalomba, az vajmi keveset kap a filmtől.
Mert hiába Tom Hanks írta a forgatókönyvet, a saját maga játszotta főszereplő karaktert is távolságtartással kezeli. Tom Hanks kapitánya érdekes egy pontig, mert ritkán játszanak ily kimerült, utolsó erejébe kapaszkodó és azt meghaladó parancsnokot ilyen személyes realizmussal; de a filmnek egyáltalán nem ő a középpontja, hanem a taktika.
A Greyhound így csöppet sem hollywoodi film.
Egyáltalán semmit sem használ fel a nagystúdió-filmek rémes, elkopott megoldásai közül (egyetlen röpke nyitójelenet mutatja a kapitány emberi oldalát). A gyengeséget úgy kezeli, ami: gyengeségként. Ha az a dolgod, hogy jelents, nem tüsszöghetsz közben. Ha az a dolgod, hogy napokon és éjszakákon át talpon légy, amikor már a lábad is vérzik a cipőben, akkor nem fekhetsz le. Katonákat ábrázol, nem embereket: Tom Hanks körül senkinek sincs személyisége, csak posztja.
A közös téma, az atlanti csata ellenére még azt is mondhatjuk, hogy a film a Das Boot ellentéte. Wolfgang Petersen német remekműve humanizálja az egyik oldalt; bemutatja, hogy emberek, sőt, saját értékrendjükön belül hősök harcoltak a német haditengerészeten belül is.
Az amerikai Greyhound viszont nem törekszik a humanizálásra,
mert eleve adottnak veszi – egy percig sem kételkedik benne –, hogy minden egyes szereplője a jó oldalon áll; hogy konvojokat védeni hősies cselekedet, hogy Isten velük van. (És azt a közkeletű, habár persze mélyen hazug képet is alaposan kihasználja, miszerint a tengeralattjáró egy alattomos valami, azaz „rossz”: képekkel is ráerősít erre és még pár olyan rádiós betéttel is, ami aligha történhetett meg a valóságban és ami, így a film hitelességét rontja.)
A két film precizitása közös – a Greyhound jeleneteit is valós hadieseményekről mintázták, például az elsőre képtelenségnek tűnő közeli tűzpárbaj a romboló és a felszínre emelkedett tengeralattjáró között 1943 november 1-jén történt meg a USS Borie és a U-405 között. De más célra használják. A Das Boot a hitelességet eszközként használja hősei felemelésére, démonizálásuk megszüntetésére, a tengeralattjárós bélyeg eltörlésére. A Greyhound hitelessége viszont önmagáért való. Nem állít vele erkölcsi célokat, és egyáltalán nem ereszkedik le a harctéri katonától amúgy is idegen erkölcsfilozofálgatásba.
És így, hideg realizmusával mégiscsak ajándékoz valamit az alapvetően nem érdeklődő közönség számára is: az igazságot arról, milyen volt az atlanti csatában harcolni.
Vagy legalább egy az igazsághoz olyan közel álló benyomást, amilyen egy játékfilmben egyáltalán lehetséges. A Greyhound egy ritka módon sallangmentes, egyenes és őszinte, nem mesterkedő, nem manipuláló, avítt trükkökkel nem élő, narratívát nem erőltető rátekintés a történelem egyik valóságára és meg vagyok győződve róla, hogy ez az önmagáért való igazmondás az egyik legmagasabb rendű filmművészet.
Még pár szó a film magyar fordításának minőségéről (köszönet a LEMIL blog Facebook-csoportjának a szakmai meglátásokért). Először is a cím: „A Greyhound csatahajó” úgy vonul majd be a magyar filmforgalmazás történetébe, mint az egyik legostobább címadás az amúgy is erős mezőnyben. Egyrészt: a csatahajó tökéletesen más, mint a romboló (a különbség olyan, mint a nehéz, páncélos lovag és a könnyű huszár között; a csatahajónak csak a tüzérsége is többet nyomhat tonnában, mint egy komplett romboló); a filmben egy árva csatahajó sem szerepel, és nem is lenne keresnivalójuk a konvojok körül. Másrészt: a főszereplő rombolónak nem neve, hanem hívójele a „Greyhound” (a neve „USS Keeling”).
Íme egy cím, amiben a névelőn kívül semmi sem helyes.
Másodszor a magyar felirat, ami viszont örvendetes módon megállja a helyét. Akad benne pár tévedés – inkonzisztens terminológia (pl. a hard rudder legalább háromféle fordítása), helytelen fordítás (pl. seaworthy mint tengerálló), és még értelmetlen nem-fordítás is (angol nyelven hagyja meg az egyik német tengeralattjáró hívójelét, ami pedig jelentésében szép kontrasztot képez a Greyhound hívójel jelentésével) –, de mindezzel együtt is alapvetően rendben lévő feliratozásról beszélhetünk, ami egy ilyen nehéz, szakzsargonnal tele lévő és jócskán pörgő film esetében szép teljesítmény.
