Kritika

Az atlanti csata – Greyhound

Ünnep a hadtörténet és a hadihajók kedvelőinek; valószínűleg unalmas bárki másnak: a Greyhound Tom Hanks karakterén kívül a taktikában és a hitelességben jeleskedik.

Kétarcú film: nagyszerű, ha szereted a taktikai helyzetek izgalmát, de akik emberibb történetre vágynak, azokat alighanem hatalmába keríti az unalom és a Greyhound rövid másfél órájának felétől már a végét lesik majd.

A Greyhound Tom Hanks forgatókönyve alapján készült

(aminek alapja pedig egy C. S. Forester nevű szerző 1955-ös regénye, a The Good Shepherd); a rendező Aaron Schneider, aki egy 2003-as rövidfilmmel nyert Oscart és azóta A temetésem szervezem című filmet készítette. A járvány miatt nem került moziforgalmazásba – pedig nagyszabású képei megkövetelnék a vásznat –; most az Apple TV+ streameli.

Hanks köztudottan érdeklődik a második világháború iránt. A Ryan közlegény megmentése után Az elit alakulat című minisorozat producere lett Spielberggel együtt, aztán a páros elkészítette a The Pacific – A hős alakulat című második minisorozatot, és úton van a harmadik is, a Masters of the Air. És most itt a Greyhound.

Vagyunk néhányan, akik odáig leszünk ezért a filmért – amelyben a Hanks alakította kapitány élete első háborús atlanti átkelésén egy rombolót (és három társát) irányítva egy német tengeralattjáró-farkasfalka ellen védelmezi a konvoját, és saját kétségei, tapasztalatlansága, talán tévedései ellenére is ki kell tartania, amíg a légi fedezet meg nem érkezik.

Kinek szól? Akik tengeralattjárót irányítottak a Silent Hunter sorozatban, maximumra állított realizmussal, és kézzel vezették a navigációt. Akik fejében ott van a Das Boot zenéje. Akinek nem csak mond valamit, hogy „atlanti csata,” hanem csillogni kezd a szemük.

Akik nem ijednek meg a Greyhound kompromisszumot nem ismerő szikárságától: a haditengerészeti zsargonban közölt információktól – relatív és abszolút irány, távolság és hibahatár, szonár és huffduff, formációk és szórásminták –, amik ráadásul félpercenként változnak; ennyit kapsz, néző, rajzold fel fejben! Éld át! Akkor imádni fogod.

Akit azonban a szonár apró képernyőjén kirajzolódó kis jelcsúcs – az anti-szívverés: a halál jele – nem ejt izgalomba, az vajmi keveset kap a filmtől.

Mert hiába Tom Hanks írta a forgatókönyvet, a saját maga játszotta főszereplő karaktert is távolságtartással kezeli. Tom Hanks kapitánya érdekes egy pontig, mert ritkán játszanak ily kimerült, utolsó erejébe kapaszkodó és azt meghaladó parancsnokot ilyen személyes realizmussal; de a filmnek egyáltalán nem ő a középpontja, hanem a taktika.

A Greyhound így csöppet sem hollywoodi film.

Egyáltalán semmit sem használ fel a nagystúdió-filmek rémes, elkopott megoldásai közül (egyetlen röpke nyitójelenet mutatja a kapitány emberi oldalát). A gyengeséget úgy kezeli, ami: gyengeségként. Ha az a dolgod, hogy jelents, nem tüsszöghetsz közben. Ha az a dolgod, hogy napokon és éjszakákon át talpon légy, amikor már a lábad is vérzik a cipőben, akkor nem fekhetsz le. Katonákat ábrázol, nem embereket: Tom Hanks körül senkinek sincs személyisége, csak posztja.

A közös téma, az atlanti csata ellenére még azt is mondhatjuk, hogy a film a Das Boot ellentéte. Wolfgang Petersen német remekműve humanizálja az egyik oldalt; bemutatja, hogy emberek, sőt, saját értékrendjükön belül hősök harcoltak a német haditengerészeten belül is.

Az amerikai Greyhound viszont nem törekszik a humanizálásra,

mert eleve adottnak veszi – egy percig sem kételkedik benne –, hogy minden egyes szereplője a jó oldalon áll; hogy konvojokat védeni hősies cselekedet, hogy Isten velük van. (És azt a közkeletű, habár persze mélyen hazug képet is alaposan kihasználja, miszerint a tengeralattjáró egy alattomos valami, azaz „rossz”: képekkel is ráerősít erre és még pár olyan rádiós betéttel is, ami aligha történhetett meg a valóságban és ami, így a film hitelességét rontja.)

A két film precizitása közös – a Greyhound jeleneteit is valós hadieseményekről mintázták, például az elsőre képtelenségnek tűnő közeli tűzpárbaj a romboló és a felszínre emelkedett tengeralattjáró között 1943 november 1-jén történt meg a  USS Borie és a U-405 között. De más célra használják. A Das Boot a hitelességet eszközként használja hősei felemelésére, démonizálásuk megszüntetésére, a tengeralattjárós bélyeg eltörlésére. A Greyhound hitelessége viszont önmagáért való. Nem állít vele erkölcsi célokat, és egyáltalán nem ereszkedik le a harctéri katonától amúgy is idegen erkölcsfilozofálgatásba.

És így, hideg realizmusával mégiscsak ajándékoz valamit az alapvetően nem érdeklődő közönség számára is: az igazságot arról, milyen volt az atlanti csatában harcolni.

Vagy legalább egy az igazsághoz olyan közel álló benyomást, amilyen egy játékfilmben egyáltalán lehetséges. A Greyhound egy ritka módon sallangmentes, egyenes és őszinte, nem mesterkedő, nem manipuláló, avítt trükkökkel nem élő, narratívát nem erőltető rátekintés a történelem egyik valóságára és meg vagyok győződve róla, hogy ez az önmagáért való igazmondás az egyik legmagasabb rendű filmművészet.

Még pár szó a film magyar fordításának minőségéről (köszönet a LEMIL blog Facebook-csoportjának a szakmai meglátásokért). Először is a cím: „A Greyhound csatahajó” úgy vonul majd be a magyar filmforgalmazás történetébe, mint az egyik legostobább címadás az amúgy is erős mezőnyben. Egyrészt: a csatahajó tökéletesen más, mint a romboló (a különbség olyan, mint a nehéz, páncélos lovag és a könnyű huszár között; a csatahajónak csak a tüzérsége is többet nyomhat tonnában, mint egy komplett romboló); a filmben egy árva csatahajó sem szerepel, és nem is lenne keresnivalójuk a konvojok körül. Másrészt: a főszereplő rombolónak nem neve, hanem hívójele a „Greyhound” (a neve „USS Keeling”).

Íme egy cím, amiben a névelőn kívül semmi sem helyes.

Másodszor a magyar felirat, ami viszont örvendetes módon megállja a helyét. Akad benne pár tévedés – inkonzisztens terminológia (pl. a hard rudder legalább háromféle fordítása), helytelen fordítás (pl. seaworthy mint tengerálló), és még értelmetlen nem-fordítás is (angol nyelven hagyja meg az egyik német tengeralattjáró hívójelét, ami pedig jelentésében szép kontrasztot képez a Greyhound hívójel jelentésével) –, de mindezzel együtt is alapvetően rendben lévő feliratozásról beszélhetünk, ami egy ilyen nehéz, szakzsargonnal tele lévő és jócskán pörgő film esetében szép teljesítmény.

Avatar

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya