Kritika

Mussolini és a háborúellenes fabábu eddig soha nem látott kalandjai – Pinokkió

Del Toro Pinokkiója nem egy könnyen felejthető iparosmunka. Elgondolkodtat halandóságról, elfogadásról, megfelelési kényszerről, apa-fia kapcsolatokról, háborúról, miközben vizuálisan is gyönyörködtet. A mexikói rendezőnek sikerült eddig kiaknázatlan jelentésrétegekkel megtöltenie a jól ismert alapot.

Minden adaptációról szóló elmélkedés során feltesszük a kérdést: vajon lehet-e létjogosultsága egy sokadik feldolgozásnak. Márpedig így, hogy az elmúlt nagyjából tíz évben a remake-ek reneszánszát éljük, ezekből évről évre egyre több van, több, mint égen a csillag. Csak a Pinokkióból egy év alatt (egész pontosan pusztán az elmúlt négy hónap során) két feldolgozással is előrukkolt a filmipar. Ráadásul nem is akárkik rendezésében: a szeptemberben debütált verzió az utóbbi időkben egyre inkább régi alapanyagokhoz nyúló Robert Zemeckis kezei közül került ki, a főszerepben Tom Hanks-szel. Ez nem bizonyult sokkal többnek a Disney brandsimogatásánál, kreatív hozzáadott érték felmutatására nem különösebben törekedett.

Decemberben azonban Del Toro Pinokkiója látott napvilágot, és az ő víziójáról már érdemes beszélnünk.

Kezdjük ott, hogy egy szerelemprojektről van szó, és ez érződik is. A stop-motion technikával készült, animált karakterek olyan érzést keltenek, mintha odafigyelő gondossággal megmunkált kézműves figurákat néznénk: néhol göcsörtösek, de éppen ettől egyediek, szokatlanok és szerethetőek. A megjelenésen túl legalább ennyire fontos, hogy mélyebb és összetettebb jellemek a karakterek, mint az eddigi feldolgozások zömében. Ide értendő többek között a ’40-es évek Disney-féle Pinokkiója, amely még csak a mesei mivoltra helyezett hangsúlyt; a már említett Zemeckis-féle gyártósorszerű adaptáció; vagy akár Roberto Benigni zavarba ejtő 2002-es verziója (amelyben ötvenévesen úgy érezte, magára vállalni a címszereplő kisfiú karakterét mókás és nem pedig bizarr ötlet – javára váljon, azóta sikerült némileg tisztáznia ezt az identitászavart Garrone nagy sikerű 2019-es Pinokkiójában, Gepetto szerepében).

Del Toro víziója három különösen fontos tartalmi újítással bír, ezek közül az egyik, hogy megismerjük Gepetto fiát és vele való kapcsolatát. Azt persze eddig is tudtuk, hogy az idős mesterember elvesztette gyermekét, de minden jól ismert adaptáció bőven ezt követően vette fel a fonalat. Del Toro azonban (végre) fontosnak tartotta, hogy ha már

adott egy apa, aki olyannyira nem tudja feldolgozni a fia elvesztését, hogy bizonyos értelemben fel akarja őt támasztani,

akkor talán mégiscsak érdemes néhány percet szánni annak feltérképezésére, hogy milyen is volt a kettejük közötti viszony. Éppen ezért a film úgy veszi kezdetét, hogy bemutatja Gepetto és Carlo bensőséges kapcsolatát. Amelynek az I. világháború egy bombája vet véget. Különösen kegyetlen, hogy Gepettóék aprócska olasz faluja nem volt célpont: a repülők csak azért dobták le bombáikat, hogy kicsit könnyebb legyen a súlyuk, ez pedig Carlo életébe került.

Gepetto ezt követően éveken át nem tudja feldolgozni fia elvesztését, bánatát alkoholba fojtja. Egy ilyen bormámoros éjszakán úgy dönt, kivág egy fát, amiből újra életre kelti a fiát. Ezen a ponton a film átcsaphatott volna egy horrorisztikus Frankenstein-Pinokkió elegybe (Del Torótól nem is lett volna váratlan fordulat), de inkább az életszagú, elgondolkodtató, mégis bájos és szerethető mese vonalon folyt tovább.

Pinokkió karaktere Carlo, az első fiú ismeretében azért is nyer új értelmet, mert a kis fafiú a kezdetektől fogva olyan akar lenni, mint ő, hisz tudja, Gepetto mennyire szerette, és minden vágya, hogy ő is szeretve legyen. Eleinte ez érthető és kissé szeleburdi módon kedves igyekezetnek hat, majd fokozatosan megfelelési kényszer lesz belőle. Pinokkió ugyanis szöges ellentéte Carlónak, ezért bármennyire is igyekszik, nem sikerül újraidéznie a szeretett kisfiú emlékét. Ezt eleinte sem Pinokkió, sem Gepetto nem tudja feldolgozni. Ez a folyamat pedig könnyedén eszünkbe juttathat, nos, egészen sok kérdést a szülő-gyerek kapcsolat, vagy akár testvérviszály terepén is. Gondoljunk bele, hány olyan szülő van, aki elképzeli, milyen lesz ’a tökéletes gyerek’, majd csalódik, ha nem azt kapja, és hány kisebb testvér hallja élete során: „bezzeg a nővéred – bezzeg a bátyád…”.

Gepetto első fiának megismerése mellett Del Toro víziójánank következő kiemelkedő eleme a kontextusba helyezés. A film az I. világháború kitörésével veszi kezdetét, majd nagyobb részében a II. világháború idejében játszódik, de az azt követő évtizedekből is kapunk egy keveset.

Del Toro Pinokkiója nem csupán érintőlegesen foglalkozik a háborúval, nem pusztán a háttérben zajlik amolyan jelzésértékűen, hanem kőkeményen beemeli és középpontba helyezi azt.

A legemlékezetesebb példák közé tartozik, mikor a stop-motion-Mussolini elmegy a vándorcirkusz előadására, Pinokkió pedig úgy gondolja, most van a legjobb alkalom arra, hogy kifejezze háborúval kapcsolatos ellenérzéseit. Ezzel kapcsolatban pedig Mussolini is rögvest kifejezi ellenérzéseit…

A harmadik legfontosabb többletjelentés a halhatatlanság-halandóság kérdése. Pinokkió szembesül azzal, hogy mivel nem valódi kisfiú (és nem valódi ember), ezért nem is halandó. Ebben az olasz városka polgármestere, aki mindent alávet a háborúnak, hatalmas lehetőségeket lát: egy halhatatlan katona, aki bármennyiszer eleshet a hazáért – soha ki nem fogyó fegyver.

Pinokkió tehát többször meghal; ilyenkor egy váróba kerül, ahol nyúlcsontvázak kártyáznak egymással.

A várón túl pedig újra és újra találkozik a Halállal, akit egy Szfinx-szerű lény testesít meg. Bármily kecsegtetőnek hangzik is elsőre a halhatatlanság és az abban rejlő lehetőségek, Pinokkiónak rá kell döbbennie, hogy mindez szenvedéssé is válhat, ha a szerettei viszont mindannyian halandók.

Arról is muszáj szót ejteni, hogy (számomra legalábbis biztosan) ez a Pinokkió-karakter a legszerethetőbb. Minden porcikájában magában hordozza a gyermeki kíváncsiságot, őszinteséget és ártatlanságot. Minden, számára ismeretlen és új dologra rávágja, hogy imádja és ki akarja próbálni – munkára, iskolára, a könyvekre… –, majd csak utána kérdezi meg, hogy az mit is jelent. Del Toro emlékeztet minket arra, hogy mennyire jó érzés volt ez a végtelen nyitottság és lelkesedés pusztán az élet hétköznapi dolgai iránt. Ugyanakkor egy elég kemény ellenpéldával arra is rávilágít, hogy hogyan ölheti ki egy olyan embertelen körülmény, mint például a háború, ezt a szemléletet akár a gyerekekből is.

Az újragondolt és továbbgondolt elemek mellett Del Toro a klasszikus mesei vonások közül is megőrzött jó néhányat. Kapunk például egy mesélőt Tücsök Tihamér – itt Sebestyén – alakjában, aki hűséges, de nem zavaróan tolakodó tour guide-ként vezet végig minket a döcögős kezdetektől a szép, mégis realista lezárásig, egy tökéletes kerek egészbe ágyazva a látottakat.

A Pinokkió a Netflix kínálatában látható.

Németh Míra

Németh Míra 2019-ben csatlakozott a Filmtekercs csapatához. Miután látta az Amélie csodálatos élete című filmet, 12 évesen döntött úgy, hogy filmekkel akar foglalkozni. Azóta „mindenevő”: szerzői filmeket, blockbustereket, dokumentumfilmeket egyaránt szívesen fogyaszt, különösen kedveli a sajátos rendezői szemléletet, az abszurd humort és a társadalomkritikát a filmekben.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com