Kritika

Guminőbe szerelmes Ryan Gosling – Plasztik szerelem

Úgy tűnik, már az Őrült, dilis, szerelem előtt is bomlottak a csajok Ryan Gosling után: Craig Gilespie provokatívnak ígérkező nonszenszében, a Plasztik szerelemben is bárkit megkaphatna, ám ő mégis egy guminővel kezd párkapcsolatot. A Lars and the Real Girl van annyira abszurd, de mégis érzelmes, hogy akár Jason Reitman is jegyezhetné – már csak ezért is kár, hogy Gilespie debütálásába nem szorult olyan sok az Egek urát és a Köszönöm, hogy dohányzott c. filmeket rendező Reitman egykori merészségéből.

A film

A film mélyén meghúzódó életfilozófia egyszerű, mint a pofon, de pont ezért szerethető. E szerint az átlagos amerikai kisvárosban így vagy úgy, de mindenki visszavonhatatlanul magányos, rosszabb esetben zárkózott lelki sérült figura, akinek kb. annyira esik nehezére a legelemibb emberi szocializáció, mint Forrest Gumpnak a gondolkodás. Hogy Lars-ot (Ryan Gosling) mégse nézik ki ebből az átlagos amerikai kisvárosból, az azért is lehet, mert itt mindenkinek megvan a maga stiklije, és akkor már mindegy, hogy valaki egy UFO-klubnak adományozza a fizetését, vagy éppen guminőt rendel belőle – pláne, hogy manapság azért nem olyan nagy újdonság, ha valaki odáig van egy domború szilikon-halomért. A visszahúzódó, édesanyja halálát gyászoló Lars pedig kivirágzik, miután kiegyensúlyozott párkapcsolatot kezd Biancával, a félig brazil, félig dán, de teljesen vallásos guminővel. A vidám pár lassan beépül a közösségbe, kézenfogva járnak templomba, kirándulásokat tesznek Lars gyerekkorának helyszínein, és így a srác is megfeledkezik arról a lányról, aki addig esetlenül udvarolt neki a munkahelyén.

Ez az alapötlet tehát van annyira morbid, hogy akár egy japán film remake-je is lehetne (a guminő-filmek kategóriájában azért a japánok is képviseltetik magukat egy bejegyzéssel: a Kûki ningyô c. giccs-opus egy tudatára ébredt szexbabáról szól), ám a sztori inkább egy felemás, low-budget horrorból, a Műanyag szeretőből (Love Object, 2003) idéz. Ám Gilespie filmje kíméli nézőjét, és nem veszi igénybe intelligenciáját a nők eltárgyiasításáról szóló álfeminista tantételekkel – helyette pszichológiailag megroggyant, a valóságból menekülő főhősét inkább kisvárosi Don Quixotévé rajzolja át, aki történetesen egy guminőben találja meg a maga Dulcineáját.

Hogy a most októberben DVD-n is piacra dobott Plasztik szerelem mégsem lesz instant geek-favorit, arról csak a Frászkarikával nevet szerző Gillespie és a forgatókönyvet félúton elbaltázó Nancy Oliver tehet. A film ugyanis az első félóra lazán felfogott, abszurdra facsart karakter-dramedyjét végül szirupos és feltűnően lassú folyású guminő-melodrámává korrigálja. Magyarul: érthetetlenül komolyan veszi magát. Még akkor is, amikor éppen humorizál és a kötelező guminő-poénokat puffogtatja, vagy amikor merészebben, az emberek élettelen tárgyak iránti vonzódásán ironizál, még a Forrest Gumpnál is szomorúbb hangvételt üt meg. Ahelyett, hogy a Műanyag szeretővel közösen megalapoznák a guminő-filmek szatirikus és keserédes hagyományát, a Plasztik szerelem végül inkább a „szeresd és fogadd el felebarátodat” című hollywoodi klisé-szérumot adagolja a nézőnek.

Merthogy a film kvázi a Juno és a A család kicsi kincse cukiság-trendjét használja sorvezetőnek, csakhogy félúton elhagyja a giccset emészthetővé oldó iróniát, és a túlzott komolykodásban elvész a szituáció addig eltörölhetetlennek hitt abszurditása. Mindez akkor lesz egyértelmű, amikor nem csak a szűk családi kör, hanem az egész kisváros elkezdi komolyan venni és megérteni Lars problémáját – Bianca pedig amolyan különleges személyiség lesz, aki jótékonykodik, sérült kisgyermekeknek segít, és még a házibulikon is a társaság központi figurájává növi ki magát. Úgyhogy a film végére lesz itt vérkomoly szerelmi veszekedés, sőt gumibaba-temetés és plasztik-gyász is – és nem csak Lars szívét, hanem az egész helyi hitgyüliét megviseli ez a tragédia.

Mindezzel együtt is flottul szórakozhatnak azok, akik nem cukorbetegek, és meg tudják emészteni a kisvárosi közösség összetartásáról szóló negédes történetszálat – mert Lars karaktere marad annyira magával ragadó, és ambivalens, hogy odaragassza a fotelbe nézőjét. Hogy a Plasztik szerelemre inkább érdemes időt feccölni, mint az olyan nyári limonádé-komédiákra, mint a Harmadnaposok, arról nagyrészt Ryan Gosling tehet. Gosling, aki manapság lassan, de biztosan növi ki magát sztárszínésszé, konszolidáltan hozza a kattant Lars figuráját, aki átszellemülten beszélget és romantikázik műanyag élettársával, miközben körülötte mindenki merev tekintettel hülyének nézi, de mégis segíti őt. Ám Gosling betartja a Trópusi vihar Kirk Lazarusának aranyszabályát, és nem a „full kretént”, hanem a kisvárosi normákat élvezettel felforgató idiótát játssza – bárgyúan zakkant, ám végtelenül életteli karaktere segít abban, hogy a film hülyére vegye a „nem-a-megfelelő-lánnyal-jár-pedig-ott-van-az-igazi-a-szeme-ellőtt” típusú romkomok paneleit. Jobb pillanataiban pedig elgondolkodtat arról, hogy ha Lars munkatársainak megengedett szívvel-lélekkel ragaszkodni tárgyaikhoz, és megszemélyesíteni akciófiguráikat vagy plüssmackójukat, akkor Lars-nak miért ne lehetne emberként szeretni egy gumibabát? Pláne, ha az nem is szexre kell neki, hanem a lelkét akarja elérni?

Igaz, hogy ez a high concept minden életigenlése és szokatlan humora ellenére is kifullad a végére, a nézői lelkesedés pedig leereszt, de a Plasztik szerelem összességében mégis korrekt ráhangolódás lehet a Tedre, amiben a Family Guy alkotója még tovább viszi ezt az abszurd koncepciót – hiszen mint tudjuk, abban Mark Wahlberg mackója tényleg életre kel…

A lemez

A Plasztik szerelem sajnos újra csak egy fapados kiadást érdemelt ki.

Értékelésünk: 7/10.

Plasztik szerelem (Lars and the Real Girl)

színes, amerikai-kanadai vígjáték, 106 perc, 2007

rendező: Craig Gillespie
forgatókönyvíró: Nancy Oliver
zeneszerző: David Torn
operatőr: Adam Kimmel
producer: Sarah Aubrey, Sidney Kimmel
vágó: Tatiana S. Riegel

szereplő(k):
Ryan Gosling (Lars)
Patricia Clarkson (Dagmar)
Emily Mortimer (Karin)
Kelli Garner (Margo)
Paul Schneider (Gus)

 IMDb

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Filmtekercs szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com