A Netflix saját gyártású filmje, a Gun City egy spanyol történelmi környezetben játszódó, izgalmas film noir a haszonelvű világban elvétve létező elvek haláláról.
A kora húszas évek Spanyolországa. A társadalmi feszültségek a csúcson. Az ország kezdi elveszíteni marokkói gyarmatát, közben pedig a hátországban munkássztrájkok, női emancipációs tüntetések és anarchista akciók sora követik egymást. Ebben a puskaporos miliőben bontakozik ki a Gun City (La sombra de la ley), a Netflix spanyol-francia koprodukcióban készült, saját gyártású filmjének cselekménye.
Ismeretlenek – feltehetően anarchisták – egy csoportja az éjszaka közepén feltartóztat és kirabol egy katonai fegyvereket szállító vonatot. A barcelonai rendőrség elsődleges feladata a merénylők és a fegyverek megkeresése, aminek érdekében bármilyen módszert képesek bevetni. Ez alól a film hőse, a katalán földre érkező baszk nyomozó, Aníbal Uriarte (Luis Tosar) sem kivétel. Azonban a nyomozócsoport munkáját megnehezíti a feszült társadalmi környezet és a korrupt kapcsolatok zavaros hálója.
Az alapkonfliktust a címmel összeolvasva a néző egy fordulatokban gazdag, akciódús bűnügyi filmre számíthat, és nem is kell csalódnia. Uriarte nyomozását intrikák, zsarolások, utcai lövöldözések, test-test elleni harcok, autós üldözések és további akciójelenetek színesítik.
Azonban Dani de la Torre filmje korántsem merül ki ennyiben, és aligha nevezhető a mindenkori jó zsaru és gonosz bűnöző harcát megjelenítő toposznak.
A filmet ugyanis sokkal jobban jellemzi eredeti címe, a La sombra de la ley, amit magyarra a törvény árnyékaként lehetne lefordítani.
Nincs különbség rendőr és bűnöző, törvény és bűn, jó és rossz között. A rendőrök békén hagyják a város bűnbarlangként funkcionáló lebuját, ha vezetője, a Báró nyitva tartja a fülét és információkkal szolgál. A békés tüntetéseket és sztrájkokat pedig a katonák fojtják ártatlan áldozatokat követelő vérfürdőbe.
A törvény a múlté, az autoritás számára a status quo fenntartása mindennél fontosabb, az igazság helyét az erőszak vette át.
A morális és társadalmi válságot mutatja azonban, hogy az erőszak nem csak a rendfenntartó erők kiváltsága. Az agresszivitás ott van a kizsákmányolt kisemberekben, a marginalizálódó anarchisták egyre növekvő csoportjában is. A kezdetben morális előnnyel rendelkező békés tüntetések bukásra vannak ítélve a türelmetlen, düh irányította, azonnali változást követelő erőkkel szemben.
Végső soron a filmben megjelenő erőszak nem más, mint a nekünk legyen igazunk, a mi járjunk jól filozófia megtestesülése. A rendőrök lelövik a vádlottat, ha nem az ő álláspontjukat támasztja alá, a Báró eltávolítja kedvenc táncosnőjének jegyesét, és végül a marginalizálódott anarchisták a bölcs pacifisták ellen fordulnak annak ellenére, hogy a céljuk ugyanaz.
Az ideológiák felett győzedelmeskednek az elvek, de az elvnélküliséggel már nem vehetik fel a harcot.
Az erőszak végső kiváltója, hogy a különböző fontos döntéseket zárt ajtók mögött hozzák meg. Ezeknek az opportunista döntéseknek az eredményei, következményei nyilvánulnak meg kezdetben az utcákon, majd a brutalitás folyamatos fokozódása miatt végül a zárt terekben.
Ehhez a zárt ajtók között tematikához remekül társul a ’40-es, ’50-es évek film noirjaira jellemző vizuális stílus. A zárt terek rendkívül sötétek (vagy gyengén megvilágítottak) és a beáramló kevés fénysugár erős árnyékokat és kontrasztokat okoz, ha pedig mégis kültéri jelenetekre kerül sor, azok gyakran éjszaka játszódnak. Míg a fényekkel való játék a sejtelmességet, a megismerhetetlenséget és a forrongó város kettészakítottságát hangsúlyozza, addig az átlós és alsó kameraállások az autoriter hatalmak felé billent világot.
A Gun City, bárhonnan közelítjük, biztos lábakon áll.
Az operatőri munkában, a díszletekben és a kosztümökben megnyilvánuló elkápráztató vizualitása izgalmas, akciódús cselekménnyel és feszes, pergő tempóval társul, miközben bátran beszél egy agresszív haszonelvű világról, amiben a bölcsesség és az elvek a kevesek kiváltsága.
