A harmincas lúzer kénytelen beszállni egy interneten közvetített gyilkolós valóságshowba. Az új-zélandi Talpig fegyverben (Guns Akimbo) lendülete kiváló, de túl célzottan próbál a néző kedvében járni.
Sokan próbálkoznak vele, de a kultfilm bombabiztos receptjét még senkinek nem sikerült megtalálnia. Míg néhányan egyszerűen csak ráéreznek, mások mindent bevetnek, mégis a célzottal épp ellentétes hatást érnek el. Az új-zélandi Jason Lei Howden egyszer már eltalálta az éjféli vetítésekre járó filmrajongók ízlését. Első filmje, a Halál metál a démoni horror, a vérben tocsogó gore és a fekete humor ideális keverékével talált be és végül egy kisebb, de annál lelkesebb rajongótábort gyűjtött maga köré. Az író-rendező második filmje, a Talpig fegyverben hasonló babérokra tör, de olyan kínos igyekezettel próbálja kiszolgálni a geek közönséget, hogy pont a lazaságát veszíti el. A próbálkozás azonban igen szórakoztató részeredményeket tud felmutatni.
Howden a gamer szubkultúrából és a közösségi médiás őrületből kiindulva rengeteg filmet turmixol össze. Hőse klasszikus harmincas lúzer. Az olcsó szuterénjében tengődő, szakítása után több napos alsóban sört vedelő Miles az interneten vezeti le a gigantikus frusztrációit. Saját definíciója szerint a trollokat osztja, ám valójában ő maga sem különb náluk. Pechére azonban épp egy gyilkos valóságshow rajongóinak szólogat be, akik gyorsan kilépnek a virtuális térből és hirtelen rárúgják az ajtót. Hősünk arra eszmél, hogy két pisztolyt szegeznek rá, szó szerint. Miles kénytelen beszállni a neten valós időben közvetített pszichopata játékba, ahol persze gyorsan a figyelem középpontjába kerül.
A Guns Akimbo egyszerre idézi meg a Hardcore Henry, a Deadpool és a Scott Pilgrim világát.
Az alkotók nyilvánvalóan rajonganak az fps-játékokért és az őrült youtube-videókért, a fő ihletforrásuk azonban egyértelműen Edgar Wright. A film gyors és látványos kameramozgásai, feszes vágásai vagy az intenzív zenehasználat a brit alkotó sajátos stílusát idézi, de az összhatás korántsem olyan természetes és könnyed, mint Wright esetében. Bár a Talpig fegyverben menetrendszerű összecsapásai szépen pörögnek és szélesebb mosolyt csalnak az arcunkra, az akciókat összetartó kötőanyag néhol komoly hiányosságokat mutat.
Bár a Potter-kalitkából minden erejével szabadulni próbáló Daniel Radcliffe hibátlanul hozza az események középpontjába csöppenő balféket, ő sem tudja feledtetni a tényt, hogy Miles karaktere bizony az unalomig ismert klisékből áll össze. Hasonló a helyzet magával a sztorival is, hiszen nagyjából minden pillanatban sejthető, honnan hová fogunk eljutni és mi vár ránk a következő jelenetben. Mindebből pedig az is következik, hogy a poénok a szándékoltnál jóval kisebb hatásfokkal találnak be, ami megspékelve a túlhúzott filmnyelvvel a legtöbbször sajnos inkább erőltetett hatást kelt. A Talpig fegyverben mindent megtesz, hogy iszonyú menőnek és trendinek tűnjön, ám ehhez épp az eredetiség és a valódi stílus hiányoznak belőle.
Vagy a büszkén vállalt, telibe tolt trash, ami szintén egy járható út lett volna.
A bő másfél óra mindezek ellenére korántsem izzadságszagú vagy kínos, a mérleg másik serpenyőjébe ugyanis számos izgalmas dolog került. Itt van rögtön például a Riktor névre keresztelt pszichopata főgonosz, az utánozhatatlan fizimiskájú ír Ned Dennehy értő megformálásában. Hasonlóan jótékony az ausztrál Samara Weaving jelenléte, akinek most már érdemes megjegyezni a nevét, sorra húzza be ugyanis a jobbnál-jobb szerepeket. Hugo „Smith ügynök” Weaving törékenynek tűnő, ám egészséges fekete humorral megáldott unokahúga A bébiszitter és az Aki bújt után ismét kiválóan trancsíroz, üde színfolttal gazdagítva az egyre eszkalálódó golyózáporokat.
A Talpig fegyverben pontosan az a film, ami sokkal jobb lehetne, ha nem mérné magát mindenáron az ikonikus előképekhez és kedvencekhez. Nem igazán lehet sem hevesen lelkesedni, sem komolyabban haragudni, hisz bármennyire is problémásak az alkotók szándékai, a lelkesedésük mindenképp dicséretes. Ők érezhetően élvezték az alkotás folyamatát, a film pedig bizonyára megtalálja majd azt a szűk közönségréteget, aki ha nem is rajong majd kultikusan, de néhány sörrel, némi rágcsálnivalóval és örömmel fogyasztja.
