Kritika

Felbonthatatlan szövetség – Guy Ritchie’s The Covenant

Az Egyesült Államok 2021. augusztus 30-án kivonult Afganisztánból, mely egy húsz éve tartó háború végét, de nem a totális béke kezdetét, hanem a tálibok ismételt hatalomátvételét jelentette. Bár jóllehet ma meglehetős biztonság uralkodik az országban, ez elsősorban a terrorcselekményekre értendő, a konzervatív vezetés és a megtorló politika továbbra is jelen van. A The Covenant mely korlátozott amerikai vetítés után az Amazon Prime-on startolt áprilisban – Guy Ritchie alkotói reakciója ezekre az eseményekre.

Guy Ritchie, az ezredfordulón Hollywoodba betörő, angol fenegyerek olyan markánsan tette le kézjegyét első két filmjével (A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, Blöff), hogy mondhatni azóta sem sikerült megugrania a saját maga által feltett lécet. Némileg hullámzó, ámde kétségkívül serény karrierje alatt talán most, ismét eljött egy olyan pillanat, amikor tartalom és forma végre újfent egymásra talál.

Guy Ritchie igazán a gengszterfilm műfajában tudott kultfilmeket szállítani, csak rá jellemző, lendületes és zenére komponált akciószekvenciáival, melyekben az egy-egy pillanatra megállított vagy kilassított képkocka sokszor ironikusan értelmezte újra az egész addigi jelenetet. Ezzel végeredményben magát a vágást ruházta fel humorral, s ez a szerkesztésmód a védjegyévé vált. Az alvilági témáktól eltávolodva, saját rendezői stílusát megtartva, annak ellenére is az önismétléssel küzdött, hogy akcióiban mindvégig biztos kézzel dirigált. Számomra az Arthur királyban vált leginkább ketté forma és tartalom, de az ebben a filmben kikísérletezett kézikamerás megoldások legújabb munkájában, a The Covenantban végre igazán otthonra találtak.

A The Covenant (talán A szövetség lehetne jó magyar cím) Guy Ritchie alkotói reakciója az amerikaiak 2021-es kivonulására Afganisztánból, és ennek kapcsán a tálibok ismételt hatalomátvételére, és így akarva akaratlanul párdarabja a Netflix sikerfilmjének, a Sam Hargrave által rendezett Tyler Rake: A kimenekítésnek, mely most már a második felvonásánál tart a streamingcsatornán. De míg ez utóbbi nem akar több lenni, mint egy kétórás adrenalinlöket,

addig Guy Ritchie filmjével érvényes állításokat fogalmaz meg a hátteréül szolgáló politikai helyzetről is.

A The Covenant egy lehetséges forgatókönyvet mesél el annak a többezer, afgán tolmácsnak a sorsáról, akik ma is bujkálni kényszerülnek.

John Kinley (Jakes Gyllenhaal) Afganisztánban harcol egy robbanószereket készítő gyárakat felkutató egységnél. Hozzájuk áll be fizetett tolmácsnak Ahmed (Dar Salim), aki pénzért és vízum reményében segít az amerikaiaknak, ugyanis miután a tálibok meggyilkolták a fiát, egyetlen célja biztonságban tudni a családját. Amikor egy akcióban Kinley súlyosan megsebesül, Ahmed életét kockáztatva hurcolja át a tálibok által megszállott területeken, hogy biztonságba helyezze, abban bízván, talán várhat ezért viszonzást. A film mindvégig kettejük dinamikáját használja ki egy olyan történet elmeséléséhez, mely egyszerre beszél a háború borzalmairól, a két náció közti, az egyes ember szintjén is megmutatkozó feszültségről és emberségről.

A The Covenantnak furcsa mód egyszersmind erőssége és gyengesége a karakterábrázolás, mert míg a két főszereplő kidolgozott, érthető motivációkkal és relatív karakterfejlődéssel rendelkeznek, addig a körülöttük mozgó figurák jobbára az élő díszlet szerepét töltik be – szinte semmit nem tudunk meg róluk, így leginkább a háborús filmek kínálta sablonkarakterekként tekinthetünk rájuk.

Van itt furcsa szokásai miatt egyedi becenevet kapó, bevállalós tizedes, keménykedő, de egy szívhez szóló monológgal meggyőzhető ezredes, kiszolgáltatott anya gyermekével, arctalan ellenség, és – ami szinte egyetlen Guy Ritchie filmből sem hiányozhat – a helyzetet anyagi javakra kihasználó banda.

Talán éppen ezért hat rendkívül hosszúnak, és ennek ellenére némiképp elnagyoltnak, súlytalannak a film első fele, mely teljesen elkülönült etapot alkot mind megjelenítésében, mind történeti síkon. Nagyjából a film ötvenedik percéig egy profin kidolgozott, keményvonalas akciófilmet látunk, mely azért képszerkesztésében pimaszul szembe megy a fősodorral, jó példa erre Kinley kereten kívüli beszélgetése Ahmeddel, miközben a kamera a katona testét körülölelő fegyveren időzik; vagy Ahmed és Kinley első találkozása, ahol a két karakter egy visszapillantó tükör segítségével kerül bele egy beállításba.

A film és a forgatókönyv nagy szerencséje, hogy Jakey Gyllenhaal és Dar Salim karaktere nagyszerűen működik együtt.

A kezdetben egymást méregető, hatalmi szempontból alá-fölé rendeltségi viszonyt fordítja meg Ritchie a film második felére. A cinikusan magabiztos amerikai a sebesülés miatt testi erejét teljesen elvesztve, totálisan kiszolgáltatottá válik, míg az egzisztenciális félelem miatt ismeretségük elején óvatos, és meghunyászkodó, afgán férfi ezen a ponton eltökéltté, irányítóvá, és testi erejében a hatalom birtokosává válik – arra az időre, míg biztonságba helyezi Kinleyt, hogy aztán az események végére teljesen egyenrangúvá váljanak. Jake Gyllenhaal és Dar Salim párosa remek választás volt a két főszerepre, karizmájuk és dinamikus együttműködésük tud olyan plusz mélységet adni szerepeiknek, mely a forgatókönyvből hiányzik.

A menekítési rész a film stílusbeli fordulata is egyben, innentől lesz tagadhatatlanul „guyritchies” az alkotás: de míg korábbi filmjeiben jelenetszerkesztése és zenehasználata hab volt a tortán, azaz jobbára díszítőelemként szolgált, itt a mondanivaló szerves része.

Ahmed küzdelme Kinley megmentésével a vonósoktól és a szinte álomszerű képektől válik átérezhetővé.

Ez a jelenet teremteti meg a maga pár percével azt az azonosulást, amit az előző ötven képtelen volt. Innentől a nézőt elsodorja a film lendülete, megy a szereplőkkel, és érzi, amit ők. Az akciónak elkezd tétje lenni. Nagyszerűen rímelnek erre a jelenetre Kinley rémálom és alkoholmámoros képsorai, melyek a film legerősebbjei.

A mozi második felében jelenik meg az az illegalitásban alulról szervezkedő, utolsó, nagy akció, ami egyébként a gengszterfilmek sajátja, és amelyben a rendező a legotthonosabban mozog. Az új karakterek gyors és hatékony bemutatást kapnak, mely pont annyira mély, hogy tudjunk menni velük. Ritchie-től meglepő, de kétségkívül erény az az önfegyelem, amit abban tanúsít, hogy markáns kézjegyét történetvezérelten használja. Ott állítja a karakterábrázolás vagy sztori tovább lendítésének szolgálatába, ahol valóban hozzá is ad, nincs benne egyáltalán öncélúság, sőt, meglehetős visszafogottság jellemzi.

Bár arányait tekintve nem a legsikerültebb, mégis a The Covenant egy érett alkotó filmje, aki tisztában van képességeivel és erősségeivel. Talán, ha a film első fele nem lett volna ennyire az akciónak alárendelve, és helyette többet kapunk a karakterekből, még erősebb lehetett volna ez a mozi, de így is tartalmas szórakozás lett, melyhez még némi gondolatindítót is kaptunk útravalóul.

Kéri-Keller Szilvia

Kéri-Keller Szilvia magyar-angol szakos bölcsészként végzett az SZTE-n, később pedig vizuális kultúratudományból szerzett diplomát. Cikkei korábban az Apertúrában és Apertúra Magazinban jelentek meg, filmek terén mindenevő, 2023-tól a Filmtekercs tagja.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com