A dinamitduó visszatért egy újabb Gyagyás gyilkosság erejére! Adam Sandler és Jennifer Aniston szép helyeken bolyong és évődik. És csodálkoznak az őket körülvevő luxuscikkeken. Meg nyomoznak. És mindezt nagyon viccesen. Van, hogy kocsikban. Megint.
Újrahasznosított snittek közben narrátor summázza a négy évvel ezelőtti eseményeket és az azóta történteket, mert így olcsóbb volt, mint leforgatni egy értelmes nyitójelenetet. A „monacói mészárlást” követően Spitzék nyomozóirodát nyitottak, ám úgy fest, a csőd széléről még tankönyvi instrukciók sem mentik meg őket. Egyetlen reménységük az maradt, hogy egy „hozzájuk közel állót meggyilkolnak” – ezt mondja a narrátor, én meg nyelem, hogy ez tényleg egy jobb opció annál, mint egy ügy megoldása, amiben látványosan nem jeleskednek. Nick (Sandler) és Aubrey (Aniston) régi barátjuk, (az egykor általuk alaptalanul megvádolt és kihasznált) Maharadzsa (Adeel Akhtar) hívására elutaznak a férfi és jegyesének, Claudette-nek (Mélanie Laurent) esküvőjére. A lagzi azonban balul sül el: a férfinak nyoma veszik, eltűnésében pedig mindenki gyanúsítottá válik.
Az első Gyagyás gyilkosság premierje táján az alkotói gárda álszent módon azzal promózta rettenetét, hogy „mi lenne, ha egy Agatha Christie-sztoriba csöppennének amerikaiak”. Bosszantó marketingjük már akkor is felháborítónak számított, hiszen mintha tudomást sem vettek volna arról a megközelítőleg negyvenháromezer-hatszázkilencvenegy filmről, amely a történelem során ebben a szellemiségben forgott. Második nekifutásra, talán érezve önnön koholmányaik kínosságát, már elő sem hozakodtak ilyesmikkel, kivéve egyet. Ráadásul az nem más, mint maga a cím.
Hogyan lehet gyagyás egy gyilkosság, ha el sem követték azt?
Az egyik teóriám szerint a producerek és bedolgozóik ráébredtek hitványságukra és filmjük elkészültét metakommunikálják iparági gyilkosságként. A másik teóriám szerint túltoltam az előzőt és nemes egyszerűséggel le volt szarva minden. Kevéssé meglepő módon ezutóbbi érvényesül. A Sikoly-széria feltámasztásában fontos szerepet játszó, az első Gyagyás gyilkosságot is jegyző James Vanderbilt-et (és persze a forgatókönyvét elfogadó producereket) annyira nem érdekelte a címben szereplő életminőséget rontó tett, hogy kihagyták a történetből. Pontosabban, zárójelbe tették. Egy futtában bemutatott statiszta (a Maharadzsa új testőre) egyetlen kiadott hang nélkül, a második jelenetében már alulról szagolja az ibolyát, ám ez senkit sem érdekel, hiszen elrabolták a főnökét. „Murder mistery” egy emberrablás köré építve – pláne a happy endet alapvetésként használó vígjáték zsánerében – olyan, mint egy heist-film egy banki kölcsönről; tudjuk mi a vége és még csak nem is erről kellene szólnia.
Vanderbiltnek pont a Sikoly-újrázások miatt tisztában kellene lennie, hogy mi a folytatások alaptermészete; nagyobb, színesebb-szagosabb, szexibb. Ehhez képest konkrétan azt ajánlja a Netflix-falóknak, hogy „nesze, itt az első rész, és kuss a neved még négy évig”. Letaglózó a kreatív nemtörődömség ezen a másfél órás kálvárián. Nem elég, hogy megismétli a cselekmény három kulcspontját – meghívás egy deviáns család gyülekezőjére; elsődleges gyanúsítottá való előlépés; meghívás egy grátisz vakációra, kárpótlásképp az átélt borzalmakért –, de még az olyan nüanszokra is odafigyelt, hogy Sandler mikor zabálja ki vagyonából a házigazdákat, vagy éppen hol és mikor süti el „a melyik a vezető oldal a kocsiban” kezdetű poént. Sőt, ismét Aubrey és az ő hajszobrász-megfigyelőképessége rántja le a leplet az égető bizonyítékról, közvetlen azután, hogy Nick csak a lényeges célpontot nem találja el pisztolyával.
Ha már semmi újdonságot nem szolgáltat a cselekmény,
gondoltam, a film emeli a tétet alpáriság terén, vagy legalább audiovizuális erőszakot követ el az idegrendszerem ellen. Tévedtem.
A humor ismét a sandleri balfácánkodás, a nemi szervek és szerepek bermudájából fakad és torkollik oda vissza. Mégis meglepő, hogy a várakozásaimmal ellentétben, azért rossz ez a film, mert nem elég hitvány. Kiveszett ugyanis belőle az első film legjobb poénjainak számító feketeség: nem húzkodják ki-be a tőrt hullákból, és a szmokingjukat sem kobozzák el. A Maharadzsát, az első film comic relief karakterét cselekményen kívülre helyezték, helyén pedig egy szexuális ragadozó végtelenül irritáló nyomulását alkalmazták, a többiek pedig „komoly” szerepet kaptak. Nem tudom, és nem is szeretném tovább ragozni, ez a film rém unalmas és érdektelen, amit a főszereplő páros közötti vitathatatlan kémia tud csak némileg a felszínen tartani.
A túléléshez azonban jóval több kreativitás szükséges, pláne az elmúlt évekre jellemző műfaji túlcsordulást elnézve. Ráadásul másik platformot sem kell váltania annak, aki egy ennél fényévekkel jobb murder mistery-re vágyik. A jó értelemben vett debilebb vonulat kedvelőinek ott az improvizatív Murderville; akik a sokszereplős whodunitokban a szofisztikált humort keresik. Azoknak nincs ideálisabb választás a Tőrbe ejtve-filmeknél. Ha viszont a párkapcsolati dinamika mellett csak adalékanyag egy jó kis nyomozás, a Szerelemben, bűntényben sokkal érzelmesebb alternatívát kínál.
A Gyagyás gyilkosság 2. tisztelettel fordul elődjéhez és nem kíván jobb lenni nála, csak pont ugyanannyira tré. Ami ebben felháborító, hogy ezt a szintet még csak meg sem próbálja önerőből elérni, és amit csak tud, újrahasznosít. Egy leszakadt, üreges uszadékfa az első epizód jachtjából, amiben legalább jópofák voltak mikrokörnyezeti referenciák (az Agatha Christe-örökségre). Itt már annyi sincs, sőt releváns gyilkosság sincs. Ezzel pedig még az első filmet lezáró keserédes reveláció örömétől is megfosztanak, miszerint ebben a sztoriban a szerencsétlen hulla járt a legjobban, mert megszabadult ettől a sok tirpáktól.
A Gyagyás gyilkosság 2 a Netflix kínálatában érhető el.
