Kritika

Gyászos tinirománcok – Az ég a földig ér

A halálról szóló tinifilmek sorát gyarapítja Az ég a földig ér (The Sky Is Everywhere), a vizionárius Josephine Decker ötödik nagyjátékfilmje. A színes-szagos, különc filmecske sokat markol, de keveset fog, és nem olyan költői, mint aminek hiszi magát.

Josephine Decker (Shirley, Madeline a mélyben) legújabb rendezésével a young adult műfaj ingoványos talajára merészkedett. A súlyos, intenzív, nőket középpontba állító, pszichológiai témákat feszegető alkotásaival ismertséget nyert rendező Az ég a földig ér romantikus világába menekült éghajlatváltozásért. Ahogy maga Decker megfogalmazta: ez lett az első boldog filmje, ami – ironikus és mégis várható módon – egy gyászoló fiatal lányról szól. Az ellentmondás szándékos, bár nem súrlódásmentes: a vidám, életteli hangvétel és halált feldolgozó témaválasztás nem igazán passzolnak egymáshoz.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

A végeredmény egy, az érzelmek kakofóniájába fulladó vizuális élmény, ami a képzeletbeli videotékánk tinifilmes polcán csak az alsó sorban érdemel helyet.

Lennie (Grace Kaufman) nemrég vesztette el szeretett nővérét, Bailey-t (Havana Rose Liu), és vele együtt zenei képességét. A klarinétos lány gyászoló nagymamájával (Cherry Jones) és nagybátyjával (Jason Segel) él egy idilli kabinban a kaliforniai erdő szélén. Levertségéből Joe (Jacques Colimon), a trombitás srác érkezése zökkenti ki, aki visszacsempészi a lány életébe a muzsikát. Eközben Lennie egyre közelebb kerül halott testvére exéhez, Toby-hoz (Pico Alexander). Ebből persze csak bonyodalom származhat, ami még egy átlag kamaszlánynak is sok, nemhogy a testvérét gyászoló Lennie-nek. 

Könyvadaptációról van szó: Jandy Nelson azonos című regényéből maga a szerző írt forgatókönyvet. Leszögezném, hogy a kamaszok életét, lelkivilágát, problémáit hűen visszaadni nagy kihívás. Lehetne vitatkozni arról, hogy egyáltalán van-e értelme “hű” ábrázolásról beszélni, létezik-e univerzális kamaszélmény. Akár képtelen vállalkozásnak is nevezhetjük, hisz ennyi év távlatából mindenki máshogy emlékszik vissza. Nelson és Decker cukiskodó, különcködő tiniábrázolása így is falsnak hat. Még ha nem is kötelező az Eufória szexszel, drogokkal és csillámporral teli brutális világát másolni, a spektrum másik végén elhelyezkedő Az ég a földig ér érzelgőssége sokkal kevésbé érződik hitelesnek.

Az ég a földig ér egyszerre vígjáték, dráma és romantikus film, fantasy és musical elemekkel megtűzdelve. Van benne meseszerű narráció, nosztalgikus flashback, koreografált táncjelenet és CGI által kreált repkedés. A történetmesélés minden eszközével megpakolt film túl sokat vállal egyszerre, mintha nem bízna a történetben vagy színészeiben. Pedig mindkét fronton stabil lábakon áll: a gyászoló kamaszlány coming-of-age sztorija érdekes táptalajt kínál. A Grace Kaufman-vezette fiatal szereplőgárda pedig (persze Jason Segel és Cherry Jones kiforrottabb alakításával megtámogatva) egy tinifilmhez képest egész színvonalas alakítást nyújt.

Pár karakterre azért ráfért volna még egy kis árnyalás. A bohókás, füves nagybácsi és a kertészkedő, ex-hippi nagymama érdekes szereplőknek indulnak, de kifulladnak, amint eltúlzottságuk elkerülhetetlenül paródiába fordul. Bailey esetében pedig a halálában szentté avanzsált nő filmes kliséje elevenedik meg: a szívfájdító visszatekintésekben a lány csilingelve nevet és spontán táncra perdül. Alakja a tökéletességbe veszik, egysíkúvá redukálódik, ami a halála miatt érzett szomorúságot is felszínessé teszi. 

Talán mondanom sem kell, hogy a Az ég a földig ér szerint a gyászra egyedül a szerelem lehet gyógyír, hisz ez íratlan szabálya a halállal foglalkozó tinifilmeknek. 

Ennél a csöpögősségnél zavaróbb az, hogy Lennie szomorúsága hurrikánszerű, melodramatikus kitörésekben nyilvánul meg, amit aztán gyorsan felvált a jóképű fiú miatt érzett eufória. Akár egy jeleneten belül is olyan hirtelenséggel váltakoznak az extrém érzelmek, hogy nehezen lehet követni, vagy akár komolyan venni a sztorit. A látványos, szappanoperába illő momentumok mellett háttérbe szorulnak a mélyebb, értelmezést igénylő motívumok, mint például a zenélés képességének elvesztése. Lennie a temetés óta képtelen klarinétjén játszani, pedig ő a legtehetségesebb zenész az iskolai zenekarban. Kiváló metaforája ez a gyásznak, a mögötte rejlő pszichológiát érdemes lett volna kibontani, de az érzelmi hullámvasút mellett nem adódik rá alkalom.

A végsőkig stilizált film látványa ugyanígy túlburjánzik, de legalább meglep újdonságával. Lennie hangulatváltozásai hatására az ég beborul és bútorok hullanak az égből, vagy életre kel a rózsabokor és táncot lejt. A néhol DIY jellegű speciális effekteknek köszönhetően a filmnek nagy nehezen sikerül megütni egy eredeti hangot. Az olyan apró, mégis sokatmondó pillanatok, mint amikor a folyosóra kihallatszó, csábos trombitaszó hangjegyei dominóként döntik le lábáról az iskola népét, egy különösen élénk képzelőerővel megáldott, fiatal lány fantáziáját hívják életre. 

Felnőtt közönségnek nem sokat, tinédzsereknek is maximum csak egy aranyos, de felejthető filmélményt kínál Az ég a földig ér. Az érzelmektől túltengő, már-már giccsbe fulladó történet kihagyta a lehetőséget, hogy a gyászról vagy akár a kamaszlétről bármi értelmeset megfogalmazzon.

Takács Janka

Janka jelenleg elsőéves hallgató a párizsi Sciences Po egyetem média és kommunikáció szakán. Mozifüggő, legfőképp a régi hollywood-i filmeket és az indie filmeket kedveli, de egy ütős filmzenével bármikor le lehet venni a lábáról.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés