Kritika

Szenzációs áttörés az insomnia gyógyításában! – Gyémánthajsza

Keanu Reeves újabban aneszteziológusnak csapott fel. Másként legalábbis értelmezhetetlen, hogy legújabb filmje: az altatóan unalmas Gyémánthajsza mi céllal készült el.

A Gyémánthajsza már magyar címében is egy pofátlan hazugság. A majd’ kétórás játékidőben ugyanis semmi sincsen, ami akár távolról is hajszára emlékeztethetne minket. A film eredeti címe, az egészen semmitmondó Siberia már sokkal találóbb, lévén a Keanu Reeves főszereplésével készült alkotás nagyjából annyira ingergazdag, mint egy szibériai hómező. Épp ezért előre is elnézést kérek az olvasótól, ugyanis az egész film olyannyira enervált és semmitmondó, hogy még kritikát sincs túl sok értelme írni róla. Pedig itt-ott megbújnak benne olyan ötletek és koncepciók, amelyekből akár egy izgalmas thriller vagy erős dráma is kisülhetett volna. Ám ez a film sajnos nyersebb, mint a „főtt” krumpli az iskolai menzán.

A folyton mélabús képet vágó gyémántkereskedő, Lucas Hill (Keanu Reeves) Szentpétervárra érkezve azzal szembesül, hogy üzlettársának és a rábízott, nagy értékű kék-gyémántoknak nyoma veszett. A drágakövek elvesztése különösen nagy gondot jelent, hiszen épp azért érkezett az orosz városba, hogy eladja őket egy gyanúsan sok gengszterjellemzőt magán viselő illetőnek. Főhősünk így a lehető legenerváltabb módon nekiáll felkutatni társát, és kideríteni, hogy mi állhat az eltűnése hátterében. Útja egy kis szibériai faluba vezeti, ahol – a helyiek tiltakozása ellenére – egészen közeli ismeretségbe kerül a kávézót vezető Christával (Ashley St. George). Majd még történik pár érdektelen dolog, hogy aztán a néző végül megkapja a kiábrándítóan tragikus tanulságot: ezt a száz percet sem fogom már visszakapni.

Senkit ne tévesszen meg a fegyver: ez nem John Wick, nagyon nem.

Bosszantó, mert elméletben lenne itt minden, ami egy hűvösen komor, nyomasztóan feszült, északi hangulatú filmhez kéne: morózus szibériai táj, rosszarcú oroszok, szövevényes krimi, kiégett, kapuzárási pánikkal küzdő főszereplő és egy kemény, elvágyódó femme fatale.

Ilyen alapokkal mi mehetne félre? Minden.

A gondok rögtön a főszereplővel kezdődnek: a Reeves által játszott Hill ritka unalmas fazon, és egy kifejezetten passzív főhős. Bár a film megpróbálja nagymenő, nemzetközileg is ismert üzletemberként beállítani, ettől még nem lesz érdekes. Főleg ha a film nagy részében nem csinál mást, mint hogy szótlanul, unott képpel ténfereg. Noha láthatóan alvilági körökben is otthonosan mozog,  a cselekmény gerincét adó nyomozása mégis kimerül annyiban, hogy néha megcsörgeti az eltűnt társa mobiltelefonját.

Akkor sem erőlteti meg magát, amikor repülővel kéne visszamennie Szentpétervárra, de a telefonon azt mondják, hogy az időjárási viszonyok miatt – amelyek láthatóan teljesen rendben vannak – most ez nem fog összejönni. Talán valaki szándékosan nem akarja, hogy elhagyja a szibériai vidéket? Lehet, hogy azok csalták csapdába, akik társát is? Nos, lehet, de lehet az ellenkezője is, ugyanis a filmből sosem tudjuk meg, hogy ki (és miért) akadályozta meg, hogy repülőre szálljon. Akkor ennek így mégis mi értelme volt? A kérdés jogos, a válasz pedig banális: a készítők nem tudtak jobb indokot kitalálni arra, hogy miért kéne Reevesnek ott maradnia az isten háta mögötti településen.

A krimis alapfelvetése ellenére a Gyémánthajsza ugyanis elsősorban egy szerelmi- és karakterdráma szeretne lenni. Ám a filmnek ez az aspektusa is épp olyan felületesen van kidolgozva, mint a bűnügyi része. Hillnek van egy felesége, ám ő csak két, egészen semmitmondó jelenetben tűnik fel, nem ismerjük meg, hogy pontosan milyen kapcsolat van kettőjük között. Így az sem igazán világos, hogy miért kezd ki Christával. Bár utóbbi karakternek a motivációi ugyan egy fokkal érthetőbbek, nagyot ront az összképen, hogy szinte semmilyen érzékelhető kémia nincs a két szereplő között. A színészek nem kifejezetten rosszak, csak épp olyan szürkék, hogy alig lehet megkülönböztetni őket a tájtól.

Kriminek pocsék, romantikus filmnek semmitmondó, akkor mégis mi lenne ez, thriller? Semmiképpen sem.

Végig az az érzésem volt, hogy mintha a rendező (Matthew Ross) félne attól, hogy izgalmas filmet csináljon, így amikor kicsit is feszültté vált a légkör, akkor azt a lehető leggyorsabban és a szóba jöhető legunalmasabb módon fel is oldotta. Legjobb példa erre Hill és Christa bátyjának kapcsolata. A férfi ellenzi a viszonyukat, mert félti a húgát. Majd amikor a végjátékra készülve Hill visszatér a faluba úgy, hogy nem sokkal korábban egy nagyon veszélyes helyzetbe sodorta a lányt, a báty valamiért mégis úgy dönt, hogy segít az amerikainak. Az egész film tele van ilyen átgondolatlan, zavaros és értelmezhetetlen momentumokkal és motivációkkal. A legnagyobb pozitívum, amit el lehet mondani a Gyémánthajszáról, hogy a szürkés, David Fincher filmjeit idéző látványvilág egészen jól néz ki.

Szóval száz percig megy ez a töketlenkedő, sehová sem tartó semmi, hogy aztán minden súly és katarzis nélkül véget érjen. A finálé pedig teljesen méltó az azt megelőző bő másfél órához: mintha az író (Scott B. Smith) kilencven oldal után megunta volna az írást, ezért inkább kapkodva odacsapott egy gyors, de legalább kiábrándító befejezést. Az egész film a legrosszabb kilencvenes évekbeli tévékrimiket idézi. (Már csak azért is, mert bár egy eltűnt ember után nyomoznak, ehhez internetes eszközöket egyetlen egyszer sem használnak ) Nem akarok cinikus lenni, pontosan tudom, hogy milyen nehéz, nemhogy jó, de bármilyen filmet elkészíteni. A Gyémánthajszát nézve azonban mégis csak egyetlenegy gondolat járt a fejemben: ezt mégis minek kellett leforgatni?

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com