A történelmi korba helyezett akció-kalandfilmeket hajlamosak vagyunk a dominanciát élvező amerikai filmipar privilégiumának tekinteni. Pedig olyan országokban is példáját láthatjuk a legendáriumok filmes feldolgozásának, amire nem is számítanánk. Most a norvégok kívánják Az utolsó királlyal bizonyítani, hogy a kardcsörgetős izgalmakhoz ők is értenek.
A skandináv országok filmgyártásának presztízse jócskán fellendült az elmúlt két évtizedeben. A provokatív témákat magas intellektussal körbejáró művészi drámákon kívül már az azokra kevésbé fogékony közönség felé is történt nyitás, elsősorban a nagy sikerű thrillerregények filmadaptációi által (Fejvadászok, A tetovált lány, Fácángyilkosok). Ugyanakkor más műfajokban való megnyilatkozásra még nem láttunk túl sok példát, és ezt az űrt tölti most be Az utolsó király, ami egy kellően epikus, csatákkal teli, középkori akciófilm kíván lenni – ezt a nem túl magasan lévő célt képes elérni.
A történet az 1200-as évek elején játszódik, két nemesi család konfliktusa polgárháborúba sodorja Norvégiát. A királyt megmérgezi saját unokaöccse, egyedüli leszármazottja pedig egy parasztlánytól származó kisbaba, aki egyben az egyetlen lehetséges jogutód. Így nem csoda, hogy a fél királyság holtan kívánja a csecsemőt, akit egy lázadó csoport a Birkebeiner védelmez és próbál biztonságos helyre juttatni. Brutális összecsapásokkal teli, kétségbeesett hajsza indul meg a zord, havas tájakon keresztül, ráadásul a csapat egyik tagját még a személyes bosszú is motiválja a küldetés végrehajtásában.
Maga a történet alapvetően nincs túlkomplikálva, adott egy emberi McGuffin, amit két külön csoport kíván megszerezni vagy védelmezni, a cselekmény pedig egy road movie mintájára különböző helyszínek közötti utazásokkal és időszerű összecsapásokkal van tarkítva. Az viszont kissé kellemetlen, hogy a film egy pár rövid ismertető felirat után szinte rögvest a mélyvízbe dob minket, így időbe telhet, mire pontosan be tudjuk azonosítani a szereplőket, és hogy pontosan ki kivel van. A Trónok harcából ismerős Kristofer Hivjut és a főhőst alakító Jakob Ofterbrót fogjuk a legkönnyebben beazonosítani, már csak azért is, mert utóbbinak van a legkidolgozottabb karaktere és háttértörténete.
A direktor Nils Gaup, a norvég film évtizedes rendezőveteránja, jól gazdálkodik azokkal a minimális erőforrásokkal, amik rendelkezésére állhattak. A díszletek, kosztümök és statisztéria száma nem közelíti meg a hollywoodi eposzokét, de ezeket kiválóan tudja leplezni a tájválasztással. A gyönyörűen fényképezett havas dombok, lejtők, erdők és hegységek látványa bőven kárpótolja a nézőt, arról nem is beszélve, hogy a klasszikus középkori nyilazós-kardforgatós küzdelem remekül össze van hangolva egy skandináv unikummal, a síeléssel. A film síelős jelenetei messze a film legizgalmasabb pontjai, gyorsak, dinamikusak és látszólag a színészek mind maguk hajtották őket végre bármiféle CGI-mankó nélkül.
Ezek a szekvenciák, valamint a kellően nyers, véres, az eleganciát teljes mértékben nélkülöző csatajelenetek kellenek is, mert ezeken és a tájon kívül kevés dolog van, amire igazán azt lehetne mondani, hogy emlékezetes. Nagy fordulatok nincsenek, a részletgazdag jellemrajzot is el lehet felejteni, a motivációk síkegyszerűek. A királyi udvarban játszódó intrikák annyira klisések, hogy szinte már a paródia határát súrolják, szereplői vargabetűkkel lógnak ki a tényleges cselekményből, ráadásul ezek a jelenetek még meg is akasztják a film amúgy kellemesen gyors tempóját. Ha pedig már egy másfél órás sztoriba is ilyen töltelékek ékelődnek, az kissé kínos kérdéseket vet fel az alkotók kompetenciájáról.
Ha Az utolsó királyt tudnám hasonlítani valamihez, akkor a legközelibb példa, Neil Marshall 2010-es A kilencedik légiója: egy szögegyszerű, sablonos, nyílegyenesen haladó és kemény akciófilm, ami a történelmi film külsőségeibe van csomagolva. Viszont minden dramaturgiai zökkenése és kidolgozatlansága ellenére egy egyszeri másfél órás kikapcsolódásnak pont megfelel. Ambíciói minimálisak, de azokat képes teljesíteni. Különben is: a mostani mozis kínálatban könnyen találkozhatunk rosszabbal, mint egy szakállas férfi látványos, vérre menő küzdelme.
U.i.: Külön kis érdekesség, hogy a filmnek több hazai vonatkozása is van. A belső helyszíneket a Mafilm stúdiójában forgatták, illetve a Proton Cinema két producere is részt vett az elkészítésben.
