A He Never Died képlete egyszerű: egy ismeretlen rendező (Jason Krawczyk) fogta a gengszterfilm műfaját, nyakon öntötte egy kis spirituális horrorral, és az egészet egy csettintésre roppant mulatságossá tette. Várj, ez mégsem olyan egyszerű!
Kinek jut eszébe ugyanis egy autista jegyeket mutató, társadalmi kapcsolatokra teljesen alkalmatlannak tűnő, vegetáriánus izomkolosszust (Henry Rollins) konfrontáltatni a maffiahálózat egyik legpitiánerebb bandájával? Mármint: mit árthatott ez a tetovált melák bárkinek is, mikor láthatóan kizárólag étterembe és bingózni jár? Jó, néha kétes találkákat folytat egy műtősfiú öltözetű sráccal (az Alkonyat–sorozatból ismert Booboo Stewart), aki rejtélyes csomagokat ad át főhősünknek – ez azonban önmagában még kevés ahhoz, hogy rátörje az ajtót két (nem annyira) kemény legény.
De nem a He Never Died világában, ahol ugyanúgy egyik pillanatról a másikra derül ki az apja ajtaján félénken kopogtató turistalányról, hogy részeges partiprosti, mint az álomszuszék melák főhősről, hogy halhatatlan. Mármint a szó legszorosabb értelmében: nem tud meghalni. Jacket ugyanis meglövik, hátba szúrják, leütik stb., de ő csak megy tovább. És persze visszavág, méghozzá nem is akárhogy, ha már felpiszkálták a benne szunnyadó, éjszaka démoni hangokat hallató vadállatot.
És akkor kezd összeállni a kép: hűtést igénylő csomagok, nappali álomkór, éjszakai aktivitás, sérthetetlenség, kortalanság, a vér látványa… Jacknek még sincs kitüremkedő szemfoga, csak végletekig szarkasztikus humora; nem rejtőzködik, csak szimplán képtelen emberi módon kommunikálni; nem vadászik, csak vegetál. Ám mindezt roppant viccesen teszi, sőt, amikor az összefüggéseket meglátó néző már nyugodtan hátradőlne, hogy tudja, mire megy ki a játék, főhősünk felfedi kilétét – a röhögés garantált.
A komolyan vehetetlen főszereplő karaktere és az alapjaiban nagyon is komoly történet (emberrablás, kábítószer stb.) között feszülő ellentét adja a He Never Died legfőbb vonzerejét. Az erőszakos – illetve olykor csak erőszakoskodni próbáló – gengszterek önmagukban is komikusak, tetteik azonban a véres valóság lenyomatai. Rollins melankolikus-szarkasztikus játéka az utóbbi évek egyik legminimalistább, de egyben legnagyszerűbb színészi teljesítménye. A forgatókönyvbe csempészett drámai elemek pedig pont annyira hatnak, hogy szirupmentesen átérezhessük a történet minden fordulópontját.
https://www.youtube.com/watch?v=6QK2T7I5uUA
Hogy az egész horror alapokra épül, az sem csupán hatásvadászat, hanem egyrészt szerves része a főhős drámájának (ilyen nehéz manapság vámpírnak lenni), másrészt a humor egyik fő táptalaja. Ez a mesteri módon összehegesztett műfajkavalkád ráadásul szemlátomást igen kis költségvetésből készült, ami újfent gyarapítja a bevezetőben ismeretlennek nevezett rendező, Jason Krawczyk érdemeit. Mi lesz, ha Hollywood meglátja a benne rejlő tehetséget, és rábíz egy nagyobb költségvetésű projektet? Adja az ég, hogy úgy legyen!