Kritika

A programozott érzelem kispadra ültetve – Halálos harcmező

Halálos-harcmező-Anthony-Mackie-Damson-Idris

A Halálos harcmező (Outside the Wire) kellően provokatív módon elmossa a határt ember és gép, kelet és nyugat, érzelem és értelem között, hogy aztán erre fittyet hányva, megerősítse a dohos szokásokat. A film pontosan olyan, mint a fináléja, happy endet kiállt ott, ahol a probléma nem oldódik meg.

A mesterséges intelligencia nélkül már nem is tudjuk elképzelni az életünket. A számítógépek nagy terhet vesznek le a vállunkról a hétköznapokban, olyan területeken is, ahol igazán fontos lenne az emberi faktor. A modern hadviselésben a katonák már inkább egy számítógép előtt ülnek, ha egyáltalán szükség van rájuk, és videojátékozáshoz hasonló módon drónokkal harcolnak valami közel-keleti országban. Ezzel a képpel indít a Halálos harcmező is. Harp (Damson Idris) Nevadában ül egy erre a célra kialakított konténerben, ahol csak a képernyőn találkozik az ellenséggel. Drónpilótaként jobban átlátja a harcmezőt, mint azok a katonák, akik életüket kockáztatva tartják fent a „békét” egy minidiktátorok uralta államban. Egy akció során két amerikai katonát feláldoz, hogy 38 másikat megmentsen. Számára a statisztika a fontos, a hadbíróságnak azonban nem. Büntetésként a harcmezőre küldik egy radikális érzékenyítő tréningre.

Halálos-harcmező-Anthony-Mackie-Damson-Idris-2

Az elhagyandó diktatúra és a vágyott (vagy ráerőltetett) demokrácia között lebegő ország ezúttal Ukrajna, aminek egy részét Viktor Koval (Pilou Asbæk), egy növekvő hatalmú terrorista tart rettegésben. A Halálos harcmező úgy gondolkodik Ukrajnáról, hogy az valahol Iránnál helyezkedik el és úgy 40 éves lemaradásban kullog a nyugat után. Vegyes érzésekkel láthatjuk viszont a budapesti helyszíneket, amikben az alkotók a bombázások sújtotta Kijevet vélik felfedezni.

Harp a konfliktus kellős közepén találkozik Leoval, az amerikai hadsereg egyedülálló szuperkatonájával. Az Amerika Kapitányból megismert Sólyom, vagyis Anthony Mackie egy százados rangú androidot alakít, aki több mint mesterséges intelligencia. A hadipari és informatikai csúcstermék forráskódjába – látszólag – érzelmek is kerültek, ami miatt emberibb módon viselkedik, mint az ifjú Harp. A Szupercella első részét is rendező Mikael Håfström filmje egy kifordított világot láttat, ahol

az ember hasonul a géphez, és a gép válik az ember elveszett, jobbik énjévé.

Leo nem egyszerűen imitálja az érzelmeket: az empátia nem egy feltelepített szoftver, hanem valódi tapasztalaton alapuló együttérzés a kiszolgáltatottakkal. A film az ember-gép hasonlóságot hangsúlyozza azzal is, hogy Leo mindenben emberszerű. Kézfogása meleg és nem lógnak belőle töltőkábelek sem, ha a humánus természet és kedvesség nem lenne elég. Harp ezzel szemben sokkal hidegebbnek mutatkozik, aki a távolságtartás miatt egyszerűen számoknak látja az embereket. Pár ember halála járulékos veszteség a nagyobb jóért, joystickkel pedig lelkifurdalás nélkül lehet osztani a halált.

Halálos-harcmező-Anthony-Mackie-Pilou-Asbaek

Ezen a ponton viszonylag egyértelmű, hogy milyen irányba fog haladni a film és nem is fogunk meglepődni. Harp tanul a géptől empátiát, de (valódi) embertársainál a gyarlóságot is megfigyeli. A teremtmény pedig olyanná válik, mint teremtője, Leo érzelmi nagysága az emberi lélek árnyoldalát is felfokozza. A Halálos harcmező konklúziója, hogy a gépnek akkor is csupán egy adat lesz az ember, ha nagyon igyekszik ezt meghaladni.

A film gondolatvilága egyáltalán nem egyedi, sőt, egyenesen elcsépeltnek is nevezhetjük, hiszen már az A. I. – Mesterséges értelem is ezekkel a kérdésekkel foglalkozott. A kétszáz éves embertől az Én, a robotig széles az olyan filmek spektruma, amik a gondolkodó gépről szólnak és rendszeresen érkeznek újabb és újabb filmek (Chappie, A nő, stb.). Az akciófilm határai miatt a Halálos harcmezőtől terjengős filozofálgatásra ne számítsunk, ez egy robotos-lövöldözős harctéri film, ami minden műfajkeveredés hibájába esik: kicsit mindegyik, de egyik sem igazán.

A Netflix legutóbbi dobásaitól viszont éppen egy ember-android gondolattal több, ami a Project Powerből és A halhatatlan gárdából annyira hiányzott.

A Halálos harcmező viszont legalább aktuális. A drónpilóták izolált életére reflektálni jól egybecseng a normalitássá vált home office mindennapjaival, ami az emberben erős empátia deficitet kelt. A magányban való létezést sokféleképpen fel lehet oldani, a film pedig a legegyszerűbb megoldást javasolja, miszerint ki kell mozdulni. Különösen egybecseng ez a hozzáállás a film Amerika ellenességével. A demokráciaexportot kritizáló hangvétel sem eredeti, de a 2021. év eleji eseményekkel együtt kijelenthető, hogy valamire ráérzett a film. Még a BLM-mozgalom eredőjét sem nehéz belelátni abba a jelenetbe, ahol a fehér Viktor Koval tárgyként vizsgálja a fekete bőrű robotot. Az USA központú és kettős mércét rendszerszinten alkalmazó civilizáció a maga politikai elitjével és begyöpösödött életével megtört, amire a Netflix filmje úgy reagál ahogy, de akciófilmhez képest, megkockáztatom, érzékenyen teszi ezt.

Egyáltalán nem tükrözi a film lényegét a semmitmondó magyar cím, ellenben az angollal (Outside the Wire). A 2020-as évek embere már csak és kizárólag olyan problémákkal szembesül, amire nincs felkészülve, így a kereteken kívül kell megoldásért kutatnia. A film pontosan (és főleg egyszerűen) fogalmazza meg ezeket a gondokat, a megoldásukban azonban nem tudja követni a „dróton kívüli” gondolkodást. A Halálos harcmező a változó világ problémáinak gyógyírját éppen a visszarendeződésben látja. Az ember visszatérhet a valódi, megszokott értékekhez, ahogyan a film zárlata is egy biztonsági játékot játszik.

Ahol valóban szükség lett volna bátorságra, ott mégis győz a hollywoodi szirup és azt is elfedi, miről szólt a Halálos harcmező.

A film kellő szenzitivitást mutat olyan témák iránt, amik igazán igénylik és megérdemlik azt. A komfortzónát viszont csak brahiból képes elhagyni, ami miatt összességében felejthető lett ez a sci-fi akció (is). A gép megmarad gépnek, az ember újra ember lesz, Amerika érintetlen marad, ami pedig azon kívül van, az rohad tovább. Mindenről, ami kicsit is progresszív a filmben, kiderül, hogy hazugság, így marad az egyébként jól fényképezett harcmező, ami sajnos nem úgy halálos, ahogy igényelnénk.

Nagy Tibor

Nagy Tibor

Nagy Tibor jelenleg az ELTE-n tanul Filmtudomány mesterszakon. Kedvenc műfajai a klasszikus hollywoodi gengszter- és westernfilm. Különös figyelmet fordít az izraeli filmekre és a vallási témákra.

Filmtekercs Filmklub s03

Filmtekercs Filmklub

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya