Fókuszban Kritika

Spencer-Hill tesztoszteronon és adrenalinon nevelve – Halálos iramban: Hobbs és Shaw

A Halálos iramban-sorozat első spin-offjában, a Hobbs és Shawban Statham és Johnson modern Bud Spencer – Terence Hill párosként éleszti újra a ‘80-as évek tesztoszteron akciófilmjeinek eszenciáját.

A 2003-as Az Amazonas kincsében van egy jelenet, melyben a főszereplő Dwayne „The Rock” Johnson egy bárba belépve hirtelen szembe találja magát a távozó Arnold Schwarzeneggerrel. Ugyan a két kolosszus nem vált szót, az Osztrák Tölgy szolidan odabiccent a szamoai ex-pankrátornak. Ezt az apró gesztust sokan úgy értelmezték, mint a staféta átadását. Mostantól a Szikla fogja tovább vinni a félisten termetű, 110%-ban bicepszből álló akcióhős fáklyáját.

Csak azzal nem számoltunk, hogy más idők jönnek. Mire a Szikla továbbvihette volna a Terminátor örökségét, a ’80-as évek tesztoszteront izzadó akcióisteneinek kora lejárt. A közönséget már kevésbé nyűgözte le, ahogy egy félmeztelen hegyomlás, egyik kezében egy helikopterágyúval, másikban pedig egy tölgyfával felvértezve egymaga írt ki egy kisebb hadsereget. Elég megnéznünk a ’80-as évek két fő ikonjának, Stallonének és Schwarzeneggernek a közelmúltbeli filmjeit (hisz a többiek már a mozivászonig sem jutnak el). Gyakorlatilag az összes önálló filmjük – amelyek nem építtetek olyan tudatosan a nosztalgiára és az öniróniára, mint A feláldozhatók 1-2. – megbukott. Dwayne Johnson karrierjénél is azt látjuk, hogy hiába aposztrofálták sokan a következő Schwarzeneggernek, a 2000-es években az akciófilmes próbálkozásai – bár pénzügyileg általában nem buktak meg – kevés vizet zavartak, és inkább önironikusabb vígjáték- és könnyedebb kalandfilmes szerepeket vállalt.

Aztán jött a Halálos iramban-sorozat: korunk legfurcsább evolúcióján átesett akciófilm franchise-a.

A 2000-es évek derekán debütált széria első része nagyon jól időzítve ragadta meg a ’90-es évek végétől egyre népszerűbbé váló, és nagyobb nyilvánosságot kapó illegális, utcai autóversenyzés világát. Aztán ahogy az illegális versenyzés egyre kevésbé érdekelte a nézőket, a negyedik résztől kezdve a sorozat is szép fokozatosan átment egy hagyományosabb akció/heistfilm szériába. A negyedik rész még csupán az arculatváltás volt, az ötödik résszel pedig megszületett az új Halálos iramban-recept: egzotikus helyszínek, jó csajok, elképesztő (nem csak CGI-t használó) autós akciók és a mindennél fontosabb család.

Egy specifikus szubkultúrát megcélzó kvázi-kultfilmből, valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag megszületett a 21. század amerikai James Bondja – itt most a filmsorozatra, nem a címszereplőjére gondolok. Ám a nézők elvárása folyamatosan nő. Hogy a sikert hosszútávon is fent lehessen tartani, mindig egyre több és nagyobb látványosság kell. Ahogy ma már egy sima cápa nem elég a szenzációhoz – minimum több feje kell, hogy legyen, de még jobb, ha a levegőből csap alá – úgy egy sima autósüldözés sem elég izgalmas már. Ennek a fokozatos fokozási kényszernek a hatására jutottunk el oda, hogy a nyolcadik részben Vin Diesel atlétatrikóban, az Északi-sarkon túlél egy atomrobbanást. Ami az ötödik film idején még egy szándékosan túltolt, nem túl komolyan vett, de még épp ésszel felfogható „agyatlan” szórakozás volt, az utóbbi két részben már önmaga legtöbbször kínos paródiájává vált.

A franchise sikere azonban ennek ellenére töretlennek tűnik. Olyannyira, hogy a folytatások már nem bizonyultak elegendőnek, így el kellett készülnie az első spin-offnak is. A spin-off egy nehéz műfaj, hiszen számos alkalommal bebizonyosodott, hogy egy szórakoztató mellékszereplő nem feltétlenül elég érdekes/árnyalt ahhoz, hogy sikerrel elvigyen a hátán egy teljes filmet. A Halálos iramban: Hobbs és Shaw azonban a szabályt erősítő kivétel.

Sőt, David Leitch filmje a legjobb dolog, ami ezzel a sorozattal történhetett.

Az alibi történet szerint az Eteon nevű szupertitkos, szuperprogreszív, szupergazdag és szupergonosz szervezet egy brutálisan pusztító szupervírussal (cseppfolyosítja a belsőségeidet!) ki akarja irtani az emberiség gyengébbik felét. Hogy a vírus ne kerüljön a kezükbe, az MI6 ügynöke, Hattie Shaw (Vanessa Kirby) magába fecskendezi az anyagot. Így az Eteon utánaküldi a legfejlettebb szuperügynökét, a félig ember, félig gép Brixtont (Idris Elba), hogy szerezze vissza az anyagot, mielőtt a kapszulák feloldódnak az ügynöknő testében, elszabadítva ezzel a vírust. Szerencsére a CIA megtalálja a tökéletes embereket az ügy kezelésére: Luke Hobbs (Dwayne Johnson) és Deckard Shaw (Jason Statham) kénytelenek félrerakni az egymás iránt érzett ellenszenvüket, hogy megmentsék utóbbi húgát és a világot. Bónuszként pedig a családi konfliktusaikat is megoldják.

A Halálos iramban 8. kétségtelenül legjobb (talán egyetlen igazán szórakoztató) része Statham és Dwayne Johnson közös akciójelenetei voltak, így nem csoda, hogy az első spin-off is rájuk fókuszál. Az sem lehet meglepő, hogy a Hobbs és Shawnak tényleg semmi köze az eredeti Halálos iramban-filmekhez. Nem pusztán teljesen eltávolodott a gyökereitől, de olyannyira független a fősodortól, hogy

az is maximálisan érteni fogja, aki egyik epizódot sem látta.

Utalásokat is alig tesznek a korábbi részekre, ami szintén nem meglepő, tekintve, hogy anno a hetedik részben a Statham által játszott Deckard Shaw kegyetlen gyilkosként, a család legnagyobb ellenségeként debütált, most pedig kénytelenek leszünk elhinni, hogy igazából jó ember. Ám a Halálos iramban-filmek kontinuitása az alapfilmekben is totálisan ad hoc volt. Az írók előszeretettel másítottak meg utólag eseményeket, így ezen most sem érdemes fennakadni. Már csak azért sem, mert a film legnagyobb ereje kétségtelenül a címszereplőinek párosa.

Statham és Johnson önmagukban is kellően karizmatikusak, egyesített erejükből pedig a XXI. század übermacsó Bud Spencer-Terrence Hill párosa születik meg. Bár cívódásuk nagy része farokméregetésből áll, de annyira jó köztük az összhang, hogy ez messze nem olyan kínos, mint a Halálos iramban-filmek (vagy Diesel egotripjeinek) pózőrködései. A beszólásaik kellően kreatívak, és az ebből fakadó humor is legtöbbször ül. Rájuk nézünk, és azonnal megértjük, hogy két ekkora dudás valóban nehezen férhet el egymás mellett úgy, hogy ne szívnák kölcsönösen a másik vérét.

A Halálos iramban: Hobbs és Shawban mindent túltolnak, mégis legtöbbször vele nevetünk, nem rajta.

Köszönhető ez nem kis részben a hősök kiállásának, különösen Dwayne Johnsonnak, aki kilépve Vin Diesel családjának árnyékából, végre maximális hatásfokkal bizonyíthatja, hogy méltó örököse Schwarzeneggernek. Leitch filmje ugyanis egy XXI. századra hangszerelt, buddy-movie elemekből is építkező Kommandó. A film nemcsak technikai megvalósításában modern, de a cselekmény próbálja meglovagolni a szuperhőshullámot, és olyan kortárs témák is megjelennek benne, mint a feltevés, hogy az emberiség túléléséhez népirtásra van szükség (érdekes, idén a Bosszúállók: Végjáték és a Godzilla II. után ez már a harmadik film, ahol az antagonisták így akarják jobbá tenni a világot).

A fentiek ellenére a film lényege ugyanaz, mint a Kommandóé: nagyon erős emberek, lehetetlen dolgokat csinálva (néha félmeztelenül) megmentik a világot. Johnson (és Statham) sármja pedig olyan erős, hogy nekik akkor is elhisszük, hogy képesek bármire, ha közben pontosan tudjuk, amit véghezvisznek, az fizikai képtelenség. Amikor a film fináléjában Dwayne Johnson egy mozgásban lévő teherautó platóján állva fél kézzel tartja a láncot, amelynek másik végéhez egy támadóhelikopter van kötve, az több mint méltó szellemi örököse annak a filmtörténeti pillanatnak, amikor a Kommandó nyitányában Schwarzenegger egy mamutfenyővel a vállán jelenik meg. A különbség legfeljebb annyi, hogy míg a Reagan-korszak akciófilmjeiben a hős magányos cowboyként, mindenkivel szembemenve győzött, addig itt szükség van a CSALÁD támogatására. Hiszen mégiscsak egy Halálos iramban-filmről van szó. A Hobbs és Shaw azonban még a „családi tanulság” terén is felülmúlja a fősorozatot (talán mert ebben valódi családok, hihetőbb konfliktusai vannak.)

Persze a Hobbs és Shaw valószínűleg nem lesz olyan kultfilm, mint a Kommandó, Leitch azonban tökéletesen rekreálta annak a félig önironikus, „agyatlan” eszenciáját. Mindezek után már csak az a kérdés, hogy kit mennyire köt le egy végtelenül buta, ám ezt nem titkoló, és részben ennek köszönhetően marha szórakoztató akció-agymenés. Ennél szórakoztatóbb hülyeséget most keresve sem találunk a moziban.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..