Quentin Tarantino és régi harcostársa, Robert Rodriguez két egészestés filmet szenteltek a 70-es, 80-as évek B kategóriájú filmjeinek. Gondolom, nem kis tömeg várta már körmét tövig rágva, hogy megnézhesse Tarantino mester stílusgyakorlatát. Ezek után szinte biztos vagyok benne, hogy Amerikában megnő a kereslet a 70-es évekbeli autók iránt – nekünk marad a filmzene.
Ezt a filmet egyszerűen nem lehet nem imádni! Mert van sztorija, van stílusa, van humorérzéke, kiváló szereplői, fülbemászó dallamai – szóval mindene, ami egy jó filmhez elkell. Hozzá kell tennem, mindez csak akkor működik, ha nekünk is van stílus- és humorérzékünk – venni kell a lapot, ha valaki Tarantinóval beszél. Mert bizony a fickó néha mellédumál, egy csöppet sem veszi magát komolyan, de legalább van ritmusérzéke. De ne menjünk a dolgok elé.
A magyarországi forgalmazó, a Budapest Film jóvoltából a fél kilónyi sajtóanyagból elolvashattam, mit is akart ezzel az egésszel Tarantino. Hát most hogy tudom, hogy az utolsó húsz percben egy totál másik moziban érzem magam, és hogy a film olyan rendhagyóan félelmetes, amit elképzelni sem tudok – na, még mindig tetszik a film. Mert bizony ez csöppet sem félelmetes. Kicsit talán itt-ott brutális, de nem hogy nem félelmetes – egyenesen vicces.
Na, azért foglaljuk csak össze a lényeget. Adott három lány aprócska nadrágokban, akik bulizni indulnak az éjszakába, csakhogy összeakadnak az enyhén pszichopata Stuntman Mike-kal (Kurt Russell), aki hamar elteszi őket láb alól. És ezt most értsd szó szerint, hipp-hopp kinyúlnak a csajok. Új szín, új lányok – Stuntman Mike megint lesben. Csakhogy itt nem akárkikbe, hanem vérbeli profikba botlik, akik jól megtanítják őt kesztyűbe dudálni.
Nem egy bonyolult történet. Ezeknél a B-kategóriás filmeknél nem is ez a fontos – rövid legyen a nadrág, mély a dekoltázs, hasítson a verda, és szóljon a sikoly minél hangosabban. A Halálbiztos zsenialitása többek között abból is fakad, hogy bár ezek az elemek egytől egyik megvannak Tarantinónál is, mégsem spirázza XXI. századira sem a szoknyák hosszát (tehát nincs a filmben szex premier plánban), sem a horrort (tény és való, hogy talán Tarantino látványvilága kicsit keménnyebb 70-es, 80-as évekbeli társainál, de oly rövidek ezek a jelenetek, hogy a hatás nem lesz vérfagyasztó). És mivel a szint nem keményedett, a sok számítógépes trükkön és XXX filmen edzőzött nézőt a látottak nem sokkolják, hanem nosztalgiával és vidámsággal töltik el.
Tarantino semmit nem bízott a véletlenre. A rendezés mellett ő írta és fényképezte is a filmet, és természetesen a filmzene összeállításánál sem maradt távol. Szereplőit is gondosan válogatta – persze, magára is osztott egy rövid szerepet. Kurt Russell egyszerűen világbajnok a veszélyes Stuntman Mike szerepében – egyszerre lehengerlően vonzó és félelmetes. Zseniális, ahogy szinte önmagát kinevetve kacsint ki a nézőre, mintegy odasúgva nekünk – ez egy régi filmeket idéző mozi, én pedig egy letűnt színész vagyok abból az időből. Egy dologban biztos vagyok, ez a film, csakúgy mint Travoltának egykor a Ponyvaregény, nagy lehetőség lehet Kurt Russellnek, hogy ismét igazán foglalkoztatott, A vonalbeli színész legyen. És hogy az arcvonásait még jobban emlékezetébe véshesse mindenki, hamarosan újra láthatjuk a Grindhouse másik részében, a Robert Rodriguez rendezte Terrorbolygóban. A film másik oldalán a lányok csoportja áll. Remek színésznõk. Rosario Dawson, Sydney Tamiia Poitier, Rose McGowan – mindegyik egy külön egyéniség. Különösen hálás vagyok Tarantinónak, hogy a film legszexisebb jelenetében nem egy egyszálbélű színésznőt, hanem a Butterfly-t alakító, telten formás Vanessa Ferlitót nézhetjük – remélem, nem csak nőtársaim örömére. A csapat kakukktojása az önmagát alakító Zoe Bell kaszkadőrnő. Első jeleneteiben kissé kilóg a sorból, mintha önmaga is tudná, számára nem természetes, hogy színésznőként szerepeljen. Később azonban – különösen, amikor közeledik saját terepére, a veszélyes jelenethez – egyre jobban magára talál, és felnő kolléganőihez.
Tarantino stílusérzéke páratlan: a főcím, a zene, a „rosszul“ vágott jelenetek, mind-mind azt az érzés keltik bennünk, hogy a Halálbiztos egy a régi klasszikus B filmek közül. Persze a mester is elkövet pár apró hibát – egy stílusgyakorlatban a szereplők ne smsezzenek, hol van a jó öreg bedobós telefon? –, de ezek mind eltörpülnek a film erényei mellett, amelyek méltán emelik a rendező legújabb filmjét eddigi, már-már klasszikusnak számító darabjai mellé.
