Kritika

Amerika születése, ahogy még sosem láttad – Hamilton

Elérhetővé vált a nagyvilág számára az utóbbi évtized legnagyobb színházi durranása. Nem kell a Broadway-ig menni ahhoz, hogy kiderüljön, a Hamilton rászolgált gigantikus hírnevére.

New York színházi negyede – gyűjtőnevén a Broadway – a zenés színház fellegvára. Ám sajnos a történelem megannyi ikonikus előadásának helyet adó színházak lényegében elérhetetlenek az átlagos kelet-európai musicalrajongók számára, akik reménytelen vágyakozással hallgathatják az utóbbi évek olyan többszörös Tony-díjas, gigasiker új musicaljeinek albumjait, mint a The Book of Mormon, a Wicked vagy a Hadestown.

A legnagyobb Broadway-musicalekből néhány ugyan beköltözik a magyar színházakba vagy készül belőlük filmadaptáció, de magát az amerikai előadást általában csak egy szerencsés (és gazdag) elit láthatja.

Ez a tény különösen fájó volt a 2015-ben debütáló Hamilton esetében. Az amerikai alapítóatyák történetét teljesen unortodox módon elmesélő musical pillanatok alatt nőtte ki magát popkulturális mérföldkővé. Nemcsak a színházrajongók tudtak a létezéséről, hanem lényegében mindenki: az amerikai (így a globális) kultúra részévé vált, a tévésorozatokban és a filmekben visszatérő poénná vált a jegyek megszerezhetetlensége. A darab írója, zeneszerzője és főszereplője, Lin-Manuel Miranda korszakos tehetségnek lett kikiáltva, amit a szövegkönyvért kapott Pulitzer-díj, a darabnak járó 11 Tony-díj és a “zseni ösztöndíj”-nek becézett MacArthur elnyerése támasztott alá.


Miranda első Broadway-darabja, a Washington dominikai-amerikai negyedében játszódó In the Heights sikere eltörpül a Hamiltoné előtt, melyet a Ron Chernow által írt,  Alexander Hamiltonról szóló 2004-es életrajzi könyv ihletett.

A Hamilton távol áll a hagyományos musicalektől és a hagyományos történelemmeséléstől is.

“Az akkori Amerika, a mostani Amerika által elmesélve” szlogennel ellátott darabban az USA függetlenségét kivívó és az új alkotmányt létrehozó alapító atyákat fehér férfiak helyett egytől-egyig fekete és latino színészek alakítják, főszerepben a Puerto Ricó-i származású Mirandával. Az úttörőnek tekinthető diverzitás a zenében is megjelenik: Miranda a hagyományos musical-dallamokat különböző zenei stílusokkal vegyítette, főként a hiphoppal – a darabban lényegében nincs dialógus, elrappelt beszélgetések viszont annál inkább –, de R&B, pop, soul és jazz elemek is fellelhetők benne. A végeredmény egy olyan zenei koktél, ami párját ritkítja a musical műfajában: a stílusegyveleg könnyen eredményeztetett volna káoszt, ám Miranda irányítása alatt a különböző zenei elemek organikusan illeszkednek egymáshoz.

A gigantikus sikerből fakadóan logikus volt, hogy a Hamilton-élmény nem maradhat örökké csak kevesek kiváltsága, de a nagyközönség elé tárás módja sokáig kérdéses volt. A 18. század második felében játszódó musical szándékosan egyszerű díszlettel és jelzésértékű kellékekkel dolgozik, ami színházban remekül működik, de egy esetleges filmadaptáció esetében komoly fejtörést okozna a modern zene párosítása az évszázadokkal korábbi környezettel – a múlt megteremtéséhez szükséges magas költségvetésről nem is beszélve.

A helyzet megoldhatatlanságának köszönhetően az eredeti szereplőgárda profi stábbal rögzített előadása lett a színdarab nagyközönség számára is elérhető verziója, aminek jogait a Disney bődületes összegért, 75 millió dollárért vette meg és eredetileg jövőre tervezte bemutatni a mozikban. A koronavírus járvány felborította a premiernaptárat, és a moziktól megfosztott tömegek újdonságigényének kielégítésére a stúdió több mint egy évvel korábban, a Disney+ nevű saját streamingszolgáltatóján tette elérhetővé a musicalt; természetesen a július 4-i függetlenség napjának hétvégéjére időzítve.

Így mostantól az otthonunkban is megnézhetjük minden idők egyik legnagyobb musicaljét, és orbitális sikerének megértéséhez bizony nem kell színházba menni.

Nem véletlenül pont Alexander Hamilton fogta meg Mirandát az alapító atyák közül. A jómódú és neves családokhoz tartozó politikusok többségéhez képes Hamilton igazi self made man volt: a törvénytelen gyermekként született, korán elárvult Hamiltont a Karib-térségből a korán megmutatkozó munkakedve és tehetsége juttatta el Amerikába, ahol végül fokozatosan felfelé haladva a politikai ranglétrán először a függetlenségi háború egyik jelentős parancsnokaként, majd később a frissen megalakult állam első pénzügyminisztereként formálta az ország történelmét. Bár arcképe néhány szobor mellett a tízdolláros bankjegyen is megtalálható, neve kevésbé volt ismert, mint az elnökké is váló George Washingtoné, Thomas Jeffersoné vagy John Adamsé. Egészen Miranda musicaljéig, ami nem titkoltan tisztelegni kíván eme elképesztő – még ha korántsem hibátlan – ember előtt.

A Hamilton legkézzelfoghatóbb musical előképének a Jézus Krisztus Szupersztár tekinthető, és nemcsak a régmúltat anakronisztikus elemekkel és jelenkori társadalmi-politikai párhuzamokkal megtűzdelő cselekménye és dalai miatt. Aaron Burr, a darab antagonistája és Hamilton politikai riválisa hasonló szerepet tölt be, mint a Jézus Krisztus Szupersztár Júdása: ő narrálja végig az eseményeket, és bár elvakítja a féltékenysége, elég tisztán látja Hamilton jellemhibáit.

Címe ellenére a Hamilton nem egyszemélyes műsor, ahol a főhős mellett csak egysíkú mellékkaraktereknek jut hely:

az alapítóatyák közül Thomas Jefferson és George Washington kapnak kiemelt szerepet, a főszereplő felesége és sógornője szolgálnak az érzelmi töltettel, Burr pedig lényegében egyenrangú karakter Hamiltonnal. A darab által ünnepelt egyenlőség még a dalok felosztásában is megjelenik: míg egy hagyományos musicalnél sokszor a főszereplő kapja a legjobb melódiákat, a Hamiltonban mindegyik szereplőnek jut legalább egy ikonikus dal – ami persze “könnyű” úgy, hogy a darab szinte csak ikonikus dalokból áll.


Az Alexander Hamilton kontrollálhatatlan energiáit és végzetes feltörni akarását megtestesítő Miranda nem uralja le az előadást, sőt: a jobbnál jobb alakításokat látva bárki megérti a színházi világban gyakran használt triple threat, azaz háromszoros fenyegetés jelentését, amit a színészkedni, énekelni és táncolni egyaránt tudó művészekre szoktak használni. Az edzett musicalszínészeket is kihívás elé állító pörgős és többszólamú dallamok stúdióminőségű tisztasággal szólalnak meg élőben is, és előadásuk közben a szereplők olyan könnyedén táncolják körbe a színpadot, mintha nem is lenne a világon ennél egyszerűbb feladat.

Míg a dalok és a koreográfia mesteri kivitelezése a színház utolsó sorában ülő nézőnek is átjön, a megfilmesítésnek köszönhetően a kiváló színészi játék is közelről láthatóvá válik.

Leslie Odom Jr. fantasztikusan vált behízelgő modorból maró féltékenységbe, onnan pedig őszinte gondoskodásba Burr szerepében; Daveed Diggs keveseknek megadatott karizmával és fáradhatatlan energiával ragyogja be a színpadot Lafayette-ként és Thomas Jeffersonként; Chris Jackson telt hangjával, bölcs tekintetével és erős kiállásával tökéletes George Washington; Jonathan Groff lubickol a pszichopata III. György király szerepében; az Angelica és Eliza Schuylert megformáló Renée Elise Goldsberry és Phillipa Soo pedig az államalakításon dolgozó férfiak viaskodása közben szolgálnak az empátia és az érzelmi intelligencia hangjával, miközben garantáltan megríkatják a nézőket személyes tragédiáikkal. Még a kisebb dupla szerepekben feltűnő színészek, Jasmine Cephas Jones (Peggy Schuyler/Maria Reynolds), Okieriete Onaodowan (Hercules Mulligan/James Madison) és Anthony Ramos (John Laurens/Philip Hamilton) is brillíroznak.

Színházi előadást rögzíteni nem könnyű feladat, mivel a filmekkel ellentétben itt fontos szerepet játszik a közönség szabadsága, akik tetszőlegesen választhatják ki, hogy éppen a színpad melyik pontját, melyik színészt figyelik. A kamera szükségszerűen elveszi a nézőktől ezt a lehetőséget, de a rendező Thomas Kail ügyelt arra, hogy a színpadi kompozíciók és a háttérben zajló fontos pillanatok ne vesszenek el a közelképekben. Nincs kétség afelől, hogy a Hamilton-film nem pótolhatja a hamisíthatatlan színházi élményt, de még ilyen formában is képes kiváltani lehengerlő hatását.

Az amerikai nézőközönség esetében érthető, hogy nyitottak egy olyan musicalre, ami a világ legmenőbb forradalmaként tárja eléjük nemzetük történelmének legfontosabb éveit, de

a Hamilton azokat is meg tudja szólítani, akiket egyébként hidegen hagynak az alapító atyák tettei.

A függetlenségi háborúra épülő első, és az új állam születésének nehézségeit taglaló második felvonás nem szűkölködik történelmi adatok és bonyolult politikai kérdések pörgő ritmusú felsorolásában, de a magánéleti és közéleti kálváriákból fakadó folyamatos drámai feszültség és a szereplők belső harcait megéneklő jelenetek miatt egy pillanatig sem érződik túl száraznak a sok történelem.

Nem utolsósorban pedig a humor is segíti a sok információ befogadását: a színészek és a zenei stílusok kiválasztása már önmagában deklarálja, hogy az államalapítás pimasz és formabontó újrameséléséről van szó, ez pedig merev tisztelgés helyett játékosságra ad lehetőséget, ahol teljesen természetes, hogy egy elrappelt kabineti vita közben Jefferson performatívan földre ejti a mikrofont, miután lealázza Hamiltont.


Furcsa helyzetben robbant be újra a köztudatba a Hamilton. Maga a darab egyértelműen az Obama-korszak gyermeke: az ötlet csírája az első fekete amerikai elnök hivatalba lépésének kezdetén született, a színpadra állítása pedig lényegében végigkövette a kormányzását. Áthatja az optimizmus, a hit abban, hogy az amerikai álmot a folyamatos progresszió jellemzi, és hogy a nemzet történelmét nem csak a fehér férfiak mesélhetik el. A 2016 júniusában lefilmezett darabot teljesen más élmény 2020-ban, a nyíltan rasszista Trump Amerikájában nézni, ahol a feketék elleni rendőri erőszak megszüntetését sürgető Black Lives Matter tüntetéseket brutális túlkapásokkal verik le a rendőrök, és ahol a legsúlyosabban tombol a koronavírus, mert az állampolgárok fele annyira eltorzítva értelmezi az amerikai szabadságeszmét, hogy a terjedés megelőzéséhez létrehozott szabályok betartása helyett inkább veszélybe sodorja embertársait.

A Hamiltonban látott dicső nemzetkép már-már ironikusan hat a jelenlegi helyzetben.

A politikai oldalak egyre durvább széthúzása miatt a Hamiltont is kritikusabb szemmel fogadják 2020-ban, mint 2016-ban, és miközben arról lehet és érdemes vitázni, hogy problémás-e a rabszolgatartó és csak fehér férfiak közötti egyenlőséget kikiáltó államfők ilyen módú ábrázolása, afelől nincs kétség, hogy zeneileg, színészileg és rendezésileg egy mesterműről van szó.

Musicalrajongók számára igazi kincs a Hamilton-film létezése, aminek van esélye arra, hogy a többi, koronavírus miatt nyilvánossá tett lefilmezett előadással együtt precedenst teremtsen a színházi felvételek elérhetőségében. Sokak félelmével ellentétben az interneten elérhető darabok valószínűleg nem jelentenék a színház halálát, ahogy a streamingszolgáltatók sem ölték meg a mozit. A színházi élményt semmi sem pótolja, így aki megteheti, továbbra is élőben, közönséggel és velük egy térben lévő színészekkel akar majd előadásokat nézni. A Hamilton-filmnél viszont keresve se lehet jobb érvet találni az előadások forgalmazásának átgondolása mellett, hiszen milyen kár lett volna, ha a világ nagy része sosem látja ezt a színházi csodát.

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben és az ELTE filmtudomány mesterszakán diplomázott 2019-ben. Több portálra és nyomtatott újságba is ír kritikákat, elemzéseket. A Filmtekercs.hu szerkesztőcsapatának tagja.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com