Kritika

Elfojtott üvöltés – Hang nélkül 2.

Akármilyen bombasztikusra is sikeredett a 2018-as Hang nélkül, folytatást készíteni hozzá teljesen indokolatlannak tűnt. Aztán jött John Krasinski a Hang nélkül 2.-vel és bebizonyította, hogy a rókabőrt bizony szép elegánsan is le lehet húzni.

„A csönd csak ott jelentős, ahol hangok veszik körül… Amikor a dolgok hirtelen elnémulnak, és az ember belép a csönd birodalmába, mint valami idegen országba. Ilyenkor drámai eseménnyé válik. Olyan, mint egy belső, elfojtott kiáltás, harsány némaság… Visszafojtjuk a lélegzetet, mint amikor a cirkuszban a halálugrás előtt hirtelen elnémul a zene.” – így értekezett Balázs Béla több mint kilencven évvel ezelőtt a hangosfilmben rejlő egyik legnagyobb lehetőségről, a csöndről. A világhírű filmesztéta azt remélte, hogy az akkor még csak gyerekcipőben járó hangosfilm a jövőben nem csak a különböző hanghatások és dialógok felhasználásával, de a csend „ábrázolásával” is új fejezet nyit a filmelbeszélésben.

Az azóta eltelt évtizedekben a filmhang hatalmas fejlődésen ment keresztül és a filmkészítés integráns részévé vált, de ez a fejlődés sok esetben inkább érződik technikai előrelépésnek, semmint esztétikai evolúciónak. A letaglózó vizualitást kiszolgáló hangeffektek, zenék és dialógok töméntelen használata teljesen eliminálták a csöndet nem csak a filmekből, de a mozitermekből is. John Krasinski 2018-as alkotása, a Hang nélkül – habár különösen újat nem hozott – egy kézenfekvő csavarral a hangot tette meg központi szervezőelemnek.

A kreatív döntés adta magát,

hiszen a horror műfaj eleve nagy hangsúlyt fektet a csendek és zajok dramaturgiai szerepére, Krasinski pedig ezt a jellegzetességet emelte ki azzal, hogy a történet szerves részévé tette a csendet. A kísérlet bevált, a moziteremben ülő közönség lélegzetvisszafojtva követte az eseményeket és érdekes módon az apró zörejek mellett a képeken látható részletekre is nagyobb figyelem irányult.

Az azóta kvázi kultstátuszba emelkedett első rész után sokan kétkedve fogatták a második etap bejelentését. Egyrészt semmi sem indokolta igazán a folytatást, másrészt a filmet író-rendező Krasinski is egyfelvonásos kalandnak szánta az alkotását. Annak ellenére, hogy mindez bizony érződik a második részen, a rendező nagyszerű arányérzékkel szőtte tovább a történetet és indította el a Hang nélkült a franchise-zá válás útján. A sztori pontosan ott folytatódik, ahol három éve abbamaradt. A meggyötört Abbott család, az apuka, Lee (John Krasinski) halálát követően útnak indul, hogy a korábban felfedezett jelzőtüzeket követve új búvóhelyre és túlélőkre bukkanjanak. Alig találnak rá a magányosan tengődő Emmettre (Cillian Murphy), amikor a hallássérült Regan (Millicent Simmonds) magánakcióba kezd, hogy egy titokzatos rádiófrekvencia forrását felkutassa. Innentől kezdve a sztori két – hol pedig három – szálon halad előre.

Látványos, egyben üdítő változás,

hogy az első rész zárt helyszínei és klausztrofób atmoszférája után most lényegesen több időt töltünk a szabadban, aminek köszönhetően kinyílik a világ, több helyszínt és több karaktert ismerünk meg, ezzel együtt pedig több akcióban is lesz részünk.

Aki sérelmezte az első rész homályos történetét (hogy érkeztek ide a szuperhallással rendelkező lények? Vannak -e még túlélők?) az némiképp örülhet, mivel ezúttal válaszokat is kapunk, igaz éppen csak annyit, amennyit egy többévados sorozat egyetlen epizódja nyújtana. A hasonlat nem véletlen, a Hang nélkül 2. szerkezete kísértetiesen hajaz egy mai sorozatepizód szeriális történetmeséléséhez, amit a sztori végi cliffhanger is kidomborít. Mindez pedig egyértelműen előrevetíti a franchise trilógiává bővülését.

A nyíltabb világ és a gyakoribb emberi interakciók lényegesen visszafaragnak a horror-jellegből és inkább a thriller és dráma felé orientálják az alkotást. Az első film kedvelőjeként is azt gondolom, hogy ez indokolt változtatás volt, hiszen a világépítésnek ez az egyetlen módja, a kissé megváltozott hangnem pedig új életet lehel a korábban már megismert formulába. A pattanásig feszült hangulatról pedig ezúttal sem kel lemondanunk, a rendező továbbra is remek érzékkel vegzálja a nézők idegeit.

Nagy változásokra azonban még így se számítsunk,

a Hang nélkül 2. továbbra is klisékből építkezik eredeti ötletek helyett: inkább ismerős, de legalább jól fuzionált fordulatokat kapunk. Az akció és a feszültség fenntartása érdekében azonban néha túl sokat feláldoz, így alkalmanként az első részből is ismerős szemforgatós logikátlanságokkal is szembesülünk. Ilyen alkalom volt, amikor Marcus Abbott (Noah Jupe), ahelyett, hogy a csecsemő testvérére vigyázna, inkább kimászik a biztonságot jelentő óvóhelyről és egy tökéletesen indokolatlan sétálgatás során felfedi a kilétét az egyik bestia előtt. A baba szerepeltetése, sőt konkrét léte egyébként is a film egyik leggyengébb pontja (miért vállal egy eleve többgyerekes család még egy babát ilyen mostoha körülmények között?), mert egy ilyen világban jó szívvel is csupán fél napot lehet lehúzni egy bömbölő bébi társaságában. Azonban, ha ezeken az arcpirító részleteken túltesszük magunkat, akkor az első filmmel vetekedő élményben lehet részünk.

Az utóbbi egy év egyik legtöbbet idézett és mémmé nemesedett mondata a Tenethez köthető. „Ne próbáld meg érteni, érezd.” Christopher Nolan ezzel a szentenciával egyértelmű gesztust tesz a néző felé, mintegy ünnepélyesen megkéri, hogy analitikus gondolkodását hagyja a mozitermen kívül, ügyet se vessen a forgatókönyvben hemzsegő hibákra, csak adja át magát a színtiszta élménynek. Ezután pedig két órán keresztül, száraz dialógusok sorával próbálja tudományosan megmagyarázni a vásznon látott történéseket. Nolan karakterei kis túlzással beszélő fejek egy piszkosul látványos díszlet előtt. Ami azonban hiányzik a Tenetből, az éppen az, ami a mondjuk a Dunkirköt emlékezetessé tette.

A csend dramaturgiában betöltött szerepe és a képekkel való történetmesélés.

Félreértés ne essék, egy film akkor is működhet, ha sokat beszélnek benne. Gondoljunk csak Aaron Sorkin vagy Martin Scorsese pergőnyelvű karaktereire. Ezen alkotók dialógusai azonban autentikusak és elmések, ellenben a Tenettel, ami órákon keresztül magyarázza azt, amit képeken keresztül képtelen megmutatni. Ezzel a felfogással megy tökéletesen szembe a Hang nélkül. Krasinski karakterei csak akkor beszélnek, ha muszáj és nagyjából éppen annyit mondanak, amennyire szükségünk van nézőként. Minden mást a színészek játékára és a vizuális történetmesélésre bíz a film.

Mindezzel kissé ironikus módon a mainstream moziélmény becsületét nem a Tenet grandiózus látványorgiája mossa tisztára (ahogy azt Nolan elképzelte), sokkal inkább a Hang nélkülhöz hasonló, visszafogottabb alkotások, melyek a vizuális tartalmat nem csupán a nagybetűs látványt kiszolgáló felületnek tekintik, hanem az információátadás egyik kiemelt eszközének, és ahol a verbalitás nem a történetmesélés elsődleges hordozója, csupán egy lehetséges csatornája a vizualitás mellett. Az ilyen alkotások az agyzsibbasztó retorikai fordulatok helyett hagyják érvényesülni a néző vizuális értelmezőkészségét, ezáltal pedig a néző is aktívabban bevonódik a felvázolt történetbe.

Hiába kapunk relatíve kevés információt arról, hogy kik is voltak hőseink a katasztrófa kitörése előtt, a remek színészvezetésnek és a túlzás nélkül hibátlan színészi játéknak köszönhetően könnyűszerrel azonosulunk a karakterekkel. Az Emily Blunt által megformált anyuka, Evelyn kétségbeesett, de eltökélt személye még úgy is meggyőzőnek hat, hogy ezúttal kicsit kevesebb játékidőt kapott. Kellemes meglepetés volt Cillian Murphy feltűnése is, aki amilyen gyorsan válik a történet kulcsfontosságú figurájává, olyan gyorsan lopja be magát a szívünkbe. A legemlékezetesebb alakítást azonban a Regan bőrébe bújó és a valóságban is hallássérült Millicent Simmonds nyújtja, akinek szerepe még az előző részhez képest is meghatározóbbá válik. A vele készült jelenetek azért is olyan hatásosak, mivel gyakran ténylegesen az ő szemszögén keresztül élhetjük át az eseményeket.

Ilyenkor a külvilág éles zajait a tompa, alig detektálható neszek váltják fel.

Összességében elmondható, hogy az atipikus hősválasztás (tizenéves és/vagy fogyatékossággal élő gyermekek, csecsemőt hordozó anya), ha nem is feltétlenül hihető, de rettentően érdekes premisszát vázolnak fel, arról nem is beszélve, hogy a színészek közti kémia még erősebbnek érződik, mint korábban. A pozitív megítéléshez azonban nagyban hozzájárult a mozis megtekintés. A Hang nélkül 2.-t erősen ajánlott lehetőleg minél nagyobb mozivásznon megnézni, mert ott jön át igazán az a fajta állandóan feszült légkör és vérfagyasztó hangkeverés, ami már az első részt is meghatározó élménnyé tette.

A Hang nélkül 2. még 2020 tavaszán készült el, ám a márciusi bemutatót a koronavírus-járvány miatt elhalasztották, így a pandémia egyik legkorábban elkaszált filmjeként tarthatjuk számon. Úgy tűnik azonban, hogy az idő igazságot szolgáltat Krasinski filmjének, mivel a tengerentúlon elsöprő sikernek örvend. Ehhez részben hozzájárulhat az is, hogy a filmet belengő baljós, feszültséggel teli atmoszféra meglehetősen jól rezonál a járvány miatti állapotokra. A filmben látható egyes mozzanatok (egymástól elszakított és a magányban elkeseredetté, bizalmatlanná vált társadalom képe + az újra egyesülés ígérete) még, ha akaratlanul is, de olyan húrokat pendítenek meg, melyek így 2021 közepén különösen azonosulhatóak mindenki számára.

Énekes Gábor

2017-ben csatlakoztam a Filmtekercs csapatához. Ugyanebben az évben szereztem meg a diplomám az ELTE-n, ahol a filmes szakirány mellett kommunikáció és médiatudományt tanultam. Bármely korszak, műfaj és alkotó filmjeit szívesen fogyasztom, főként, ha azok megosztó társadalmi kérdéseket, párkapcsolati dilemmákat, vallási témákat és az emberiség jövőjét vizsgálják.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés