Kritika

Dobhártyaszaggató psszt – Hang nélkül

Enyhe túlzás azt állítani, hogy a Hang nélkül az évtized legizgalmasabb horrorfilmje. De csak enyhe túlzás – a top 3-ban ott a helye.

A minap láttam a The Cloverfield Paradoxot, és annak kapcsán gondolkodtam el azon, mégis mennyire kevesen múlik az, hogy egy film érdekes és élvezetes, vagy épp ellenkezőleg, csapnivaló és bosszantó lesz. Az említett Netflix-film például szerintem egy jó ötletet dolgozott fel, egyes jelenetek egészen élvezetesek voltak, összességében mégis rossz élmény volt. A Hang nélkül pedig pont az ellentéte: kevesen múlott, hogy ez a film ennyire izgalmas lesz.

John Krasinski horrorja valójában nem ígér túl sokat a nézőnek. A dramaturgia látatlanban kizárólag a csendre és a hangra épül, ahol az előbbi az életben maradást, utóbbi a halált jelenti. Az előfelvetés a klasszikus jump-scare jelenetek tucatjait vetítette előre, a műfaj által kitaposott út mentén. Rengeteg előképe van a Hang nélkülnek, amelyekben lényegtelen, hogy a támadó szellem, ember vagy szörny. Mind volt már: A sötétség leplében egy boszorkányszellem tért vissza, és mindenkit megsemmisített, aki sötétben maradt. De ilyen volt az Eltűnések a 7. utcán is. A Vaksötétben egy világtalan katona volt az a gonosz, aki a látás hiányában gyakorlatilag szuperhallásra tett szert, a betörők legkisebb hangjára már lesben is állt. Ennek komplementer verziója a Hush, amelyben az áldozat süket, de itt is ez szuperképességet jelent, csak épp a többi érzékszervére vonatkozóan. Az erős atmoszféra és a posztapokaliptikus helyzet egy más gonosszal operáló filmre emlékeztetett: a tavalyi It Comes at Night családképe egészen hasonló. A felsoroltak között vannak gyenge, közepes és erős filmek, de a Hang nélkül kétségkívül jobb mindegyiknél. Elsősorban a forgatókönyvben és a rendezésben.

Hang nélkül

A történet például rendkívül feszes. Mindössze két napot ölel fel, és egyáltalán nem foglalkozik olyan elemekkel, mint hogy a katasztrófa miért következett be, és hogy az ellenség honnan érkezett vagy miért. Először csak annyit mond: 72. nap. Már ekkor szinte mindenki meghalt, a főszereplő Abbott családon kívül nem is találkozunk senkivel. Ők a kietlen városban keresnek szélsőségesen csendesen gyógyszert. Rögvest adnak egy gyenge magyarázatot, a főhősök hogyan maradhattak életben: a legidősebb gyerekük siket, ezáltal tudnak némán kommunikálni egymással. De még ez sem menti meg őket, a játékidő tizedik percében egyikük meghal. Legközelebb a 482. napon csatlakozunk be a család életébe, ami már bővüléssel kecsegtet. Az anya (Emily Blunt) ugyanis terhes, és ezen a napon várható a szülés. De persze minden másképp alakul, mint ahogy elképzelték.

A másfél órás játékidőből 75 perc tehát egyetlen napot mond el, és mint a történetből látszik, a szereplők köre és a játéktér is rendkívül szűk. John Krasinki rendezőként és a forgatókönyv átírásával is észbontóan feszes filmet célzott meg: ritkán látni olyat, ahol egyetlen felesleges perc, egyetlen kivágható jelenet sincs egy filmben. Nagyon bölcsen nem kezdett bele a támadók motivációjának feltérképezésébe (vesd össze: Alien: Covenant), az ellenség megértésébe, amely ezáltal még félelmetesebb (vesd össze: A nyolcadik utas: a Halál). Ennek azonban egy súlyos következménye van: a Hang nélkül tele van következetlenséggel. Gyakran merülhet fel a nézőben a kérdés: hogyan maradtak életben ezek az átlagos emberek, vagy, úgy egyáltalán, bárki az adott körülmények között? Akármennyire is jogos a felvetés a mi részünkről, a film ezzel némiképp visszakérdez: vajon mennyi ideig bírnánk ki ekkora csöndben?

Hang nélkül

Bárhogy is, a magyarázatok hiányában nagy szükség van arra, hogy a néző felfüggessze a hitetlenségét. Az ún. „suspension of disbelief” meghatározó szakkifejezés, ami minden filmre érvényes, mégis azt éreztem, itt a szokásosnál is nagyobb erőfeszítésre van szükség. De ez igazából csak az első percekben okozott kellemetlenséget, később a feszültség miatt teljesen megfeledkeztem róla. Utána már csak annak tudtam szurkolni, hogy maradjon meg a csönd a vásznon.

Elképesztett ez a tudatos rendezői fegyelmezettség, amelynek eredménye: a Hang nélkül szédületes dinamikája.

Folyamatosan emelkedő feszültség, ami egy pillanatra sem enged – legutóbb a Dunkirk kapcsán találkoztam ilyen élménnyel. De míg Christopher Nolan filmjét jogosan érte kritika, hogy lelketlen, ez egyáltalán nem vonatkozhat a Hang nélkülre. John Krasinki már színészként is főleg független családi dramédiákban játszott (amerikai indiefilm kedvenc műfaja a dramedy), első saját rendezése is ez volt. A Szeretteink körében (The Hollars) teljesen átlagosnak számított ebben a kategóriában, és meglepő módon éppen abban volt közepes, amiben most annyira jó a második alkotás: szétszórt, fókuszát folyamatosan elvesztő mozi. Ami közös, az a család mindenekfelettiségét hirdető értékrendszer. A történet dramaturgiai íve ismét a folyamatosan változó családi viszonyok hálózata, és érdekes módon ebben a marginális szereplő az anya karaktere lett. Ugyanakkor övé a szülésjelenet, ami valószínűleg ott lesz a filmművészet legfeszültebb jelenetei között az örökkévalóságig. Teszem hozzá, nekem a kukoricasiló-epizód még jobban tetszett.

A Hang nélkül metaértelmezésében a család az, amit az apának mindenáron meg kell védeni – ilyen értelemben pedig mindegy, mi az ellenség. Ez az üzenet azért is valós és hiteles, mert John Krasinki és Emily Blunt a valóságban is egy házaspár, még csak két gyerekkel. Ez azonban se nem összetett, se nem új – és ebben az egy tekintetben a film nem lépi túl úgy a műfaji kereteket, mint az évtized szakmai sikerdarabjai (Nyers, A Babadook, Valami követ). A zajos mai világ és a posztapokaliptikus csend léte között feszülő ellentmondás még érintőlegesen se jelenik meg a filmben – nincs semmi, amit a néző magával vihet. Ezért mindenképp kár, pláne annak fényében, hogy mekkora siker lett belőle. Már most az év egyik legnagyobb durranása a tengerentúlon, végösszege 170 millió dollár körül, ami éppen a tízszerese a költségvetésének.

Avatar

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. [email protected]

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya