1968-ban és 2000-ben is készült egy-egy olyan emblematikus, kanonizáló szándékú lista, ami a magyar filmtörténet megkerülhetetlen mérföldköveit sorakoztatta fel. A Hannibál tanár úr című parabola mindkétszer helyet kapott a Budapesti Tizenkettő néven emlegetett gyűjteményben. Fábri Zoltán filmje – meghurcolt pedagógus főhősével együtt – aktuálisabb, mint valaha… Talán ideje lenne meghallanunk, mit is tanít!
„Én kérem, szembe szálltam a világtörténelemmel, amit a kultuszminiszter őméltósága a középiskolák negyedik osztálya számára engedélyezett. És tessék elhinni, ez nálunk van olyan merész vállalkozás, mint 200 elefánttal átkelni az Alpeseken.”
Fábri Zoltán időről időre visszatért életművében ahhoz a témához, ami talán a legjobban foglalkoztathat egy diktatórikus államban élő rendezőt: az egyén és hatalom viszonyához, hogy megőrizhető-e emberségünk, személyiségünk integritása egy elnyomó rendszerrel szemben. Hősei között találunk munkaszolgálatosokból verbuvált focicsapatot (Két félidő a pokolban), a grundért harcoló, és azt élettel megtöltő kisfiúkat (A Pál utcai fiúk), nyilasok által letartóztatott ivócimborákat (Az ötödik pecsét), sőt egy gyilkossági ügyben nyomozó újságírónőt (Gyertek el a névnapomra) is.
Kiemelkedik azonban közülük egy Nyúl Béla névre keresztelt gimnáziumi latintanár, aki formabontó tudományos disszertációjában új adalékokkal szolgál a pun hadvezérrel kapcsolatban: kutatásai szerint Hannibál halálát egy forradalom okozta. „Nacionalista vagy internacionalista forradalom?” – teszi fel a kérdést a testnevelőtanár az ókori eseménnyel kapcsolatban, az értelmezhetetlen számonkérés pedig nem sok jót sejtet a szerző jövőjét illetően. Nyúl Béla az Akadémia helyett hamarosan az utcán találja magát, felfüggesztik tanári állásából, mondván kommunista uszító. A pedagógus azonban megpróbálja tisztázni a nevét: odüsszeiája során egyre mélyebbre merül a Horthy-korszak képmutató társadalmában és a politika mindent bemocskoló ingoványában.
Az 1956-ban megjelent Hannibál tanár úr több szempontból is aktuális lehet a ma magyar embere számára.
Értelmezhető korunk értékválságának tükreként, hogy a politika – egyúttal a kétpólusú társadalmon belüli gyűlölködés – miképpen képes megingathatatlan ideákat is beszennyezni. Felfogható a tömegmanipuláció kritikájaként is: bűnbakkereséssel és megbélyegző ideológiai olvasatokkal miképpen lehet akár egy ártalmatlan klasszikafilológiai tanulmányt is potenciális veszélyforrássá tenni. És végül, de nem utolsó sorban időszerűvé teszi a filmet az is, hogy egy szilárd értékrendet képviselő, munkáját elhivatottan végző tanárember pellengérre állításáról mesél, ami végül tragédiával végződik.
„Epaminondasz annyira szerette az igazságot, hogy még tréfából sem hazudott.”
Fábri Zoltán kedvességgel, emberséggel, de nagyon is következetesen építi fel Nyúl Béla szelíd, de a határhelyzetekben gerincesnek mutatkozó alakját. Alacsony testmagasságával, meghunyászkodó testtartásával, lesimított frizurájával és kerekkeretes szemüvegével szánalomra méltó pedagógusnak tűnik, akit a diákok megesznek reggelire. Ráadásul halk szavú alak, akit saját munkatársai sem vesznek komolyan. A rendező azonban finom humorral élve hamar megkedvelteti velünk a főszereplőt: annyira javít egy dolgozatot, hogy nem veszi észre az iskola kigyulladását. Majd olyan helyzeteket sorakoztat fel, amelyek rendre azt sugallják, átjárja őt a közösségi szellem. Nyúl Béla kimenti a tűzből az iskolát fenntartó gróftól kapott pávát, tanulmánya közreadásával biztosítja a gimnáziumi közlöny folyamatos megjelenését, de a lekváros kenyerét is képes egy hajléktalannak ajándékozni. És ha nagy ritkán erőt vesz rajta a büszkeség érzése, akkor is emberséges marad: a film talán legaranyosabb eseménysora az álomjelenet, amiben Nyúl Béla és a címadó hadvezér szivarozva társalog. (Az egymásra fényképezéssel megoldott szekvencia technikai szempontból is emlékezetes.)
Fábri azonban fontosnak tartja megmutatni a főszereplő tanári oldalát is. E téren szintén jámbor léleknek mutatkozik, aki mikor megtudja, hogy a Filológiai Közlöny nem hajlandó leközölni a tanulmányát, kicsinyes bosszú helyett inkább hármasról egykettedre javítja fel egy szeretett diákja helyesírási hibákkal teli dolgozatát. (Csak a Rákosi-rendszer hozta el az emelkedő számsorra épülő, ötskálás osztályozási rendszert. A Horthy-rendszer e téren is fordítva működött.) Továbbá előszeretettel mesél tanulóinak egy thébai hadvezérről, Epaminondaszról, aki a fényűző életet és a megvesztegetéseket elutasító magatartásáról volt híres. Így amikor a gyerekek puszta csínyből elfűrészelik a tanári szék lábát, a földre zuhanó Nyúl Béla hangosan felnevet. Nevet, mert a bűnüket azonnal bevalló diákok – szemben a film legtöbb értelmiségi és politikus karakterével – megértették a Hannibál tanár úr mottójának szánt gondolatot: „Epaminondasz annyira szerette az igazságot, hogy még tréfából sem hazudott.”
„Önzetlen volt, becsületes és halált megvetően bátor” – ekképpen jellemzi a pedagógus Epaminondaszt, de ezek a tulajdonságok főhősünkre is illenek. Fábri szándékosan játszik rá arra, hogy olyan erényekkel ruházza fel a pedagógust, amelyek nemcsak az önhitt tanári karból emelik ki őt, hanem Óbuda 1930-as évekbeli kispolgári közegéből is. Így tud bármely kor számára érvényes példaképet faragni egy lenézett tanáremberből.
„Barátaim! Magyar hazafiak! A mi hazaszeretetünk Vesta lángja, tiszta erkölcsünk ősi patinája, a bennünk égő olthatatlan nemzeti érzés, a faj tisztasága, és a lelkekben lángoló, keresztény erkölcsiség. Ezek azok, melyekre ifjúságunk jövőjének szilárdan épülnie kell.”
A Hannibál tanár úrban háromszor is elhangzik a fenti, lózungokkal teli, dagályos beszéd valamely változata. Először a gimnáziumi igazgató adja elő, elvéve a szót a tűzkárok enyhítésében jeleskedő főhős elől; majd Muray Árpád országgyűlési képviselő szónoklatában jelentkezik egy fajvédő mozgalom nagygyűlésén, amikor a pedagógust közellenségnek állítja be; végül a becsületét feladó Nyúl Béla szájából halljuk, ami már a film tragédiáját jelenti. Esszémnek ezen a pontján érdemes csak az első két esetre koncentrálni.
Fábri Zoltán komoly figyelmet szentel az óbudai kispolgári miliő felrajzolásának. A szűk, macskaköves utcácskáknak, az egyszintes, omladozó házaknak és a belső udvaros bérházaknak, a még ki nem telepített, németajkú lakosságnak. A kispolgári és értelmiségi közeg azonban közel sem mutatja Nyúl Béla erényeit. A keresztény-nemzeti gondolkodású testnevelőtanár házasságtörésre bíztatja a kávézótulajdonos egyébként is kikapós feleségét, a hentes asszonyverő, a tisztelendő úr a flörtöléstől sem riad meg, az igazgató bárkinek képes smúzolni 15 percnyi hírnévért. Amikor pedig Nyúl Béla esélyt kap az akadémiai tagságra, és kiderül, hogy Muray Árpád gyerekkori padtársa volt, az egész közösség azonnal dörgölőzni kezd az addig senkinek vélt tanítóhoz, hogy aztán újabb pálfordulással teljesen magára hagyják a megbélyegzett tanárt.
Ez a Horthy-korszakról alkotott, negatív kép rettenetesen tetszhetett a Rákosi-rendszer cenzorainak, holott a Hannibál tanár úr mellékszereplői egy olyan (magyar) társadalom lenyomatát adják, akik álszent módon hirdetik, de gyakorlatilag szembeköpik azt az értékrendet, amire egy ország építkezni próbál. Így amikor az önállósodó wurlitzer hangorkánjára (és a kávétulaj férj szeme láttára) verekedésbe kezd a hentes és a tornatanár a csélcsap feleségért, Fábri Zoltán tulajdonképpen egy olyan kor erkölcsi fertője felett is tort ül, amiről még nem is tudott – mindenesetre jachtorgiás és ereszcsatornás botrányok jellemzik.
„Gyere fel egyszer hozzám a Parlamentbe, onnan lelátni a fürdőbe, a női napozóba!”
A film második felében bukkan fel, és válik domináns karakterré a politikus és cégtulajdonos Muray Árpád, aki maga sem hisz a nemzeti eszmékben, amikről mások által megírt beszédeiben szónokol, csak kiélvezi, amit a hatalom juttat neki. Napközbeni strandolás a hullámfürdőben, fürdőruhás táncosnőkkel való lötyögés és az erotikus izgalmakat kínáló orfeum. Bődületes ostobaságokra épülő értékrendje („Julius Caesar politikából a saját fiát is leszúrta!”) szerint a politika bármire feljogosítja az embereket az előrejutás, illetve a hatalmon maradás érdekében, még gyerekkori barátjának elárulására is. Muray nosztalgiázva emlegeti fel az orfeumban, hogy gyerekkorukban elfűrészelte egy tanári szék lábát, de Nyúl Béla vitte el a balhét, mert a hamis vádak ellenére sem árulta el akkori padtársát. A politikus 30-40 év elteltével sem tanult az esetből.
Fábri Zoltán a cselekményt lelassító, de telitalálatos epizódokkal mutatja meg, hogy az erkölcsi példakép Nyúl Béla mennyire idegenül mozog a politika mocskos világában. A hullámfürdő-jelenet szimbolikája parádés – háttérben Az egyiknek sikerül, a másiknak nem című dallal. A pedagógus lényegében fuldoklik a politika hullámainak sodrásában. Szécsényi Ferenc operatőr pedig az alkoholmámorba torkolló orfeumi szórakozás pillanataiban brillírozik: a fény-árnyék hatásokkal gazdagított, döntött gépállások, a képtorzítással elért homály és a szuperközelikre épített csókmontázs eleve kiszolgáltatott szerepbe kényszerítik a főhőst. Aláhúzzák azt a gondolatot, hogy a hatalmasok játékában irányítani az egyszerű kis életünket csupán illúzió lehet.
„Mussolini himnusza Rómában. Nálunk Tarka lepkém.”
Mostanában elég gyakran jutnak eszembe Holi Az utálat fárasztó című dalának sorai: „Nem érdekel a kisvasút! Pont eléggé utálom, hogy minden ártatlan szóról valami rosszra kell asszociálnom. Helikopter, liget, narancs, foci…” Ezt a távoli kitekintést pedig azért tartom fontosnak, mert a magyar rapper jó érzékkel tapint rá arra, hogy a politika és az ellenségeskedés az olyan értékes kifejezéseinket is képes megmérgezni és pejoratív értelemmel felruházni, mint a „nemzet,” a „keresztény” vagy éppen a „Balaton” (lásd az Együtt kezdtük megítélése körül kialakult vitát). És ugyanilyen könnyen vagyunk képesek nemet mondani politikai okokból egy színdarabra, egy új filmfesztiválra, a Terror Házára vagy épp – a valódi eredményt lebecsülve – rákérdezni egy, az SZFE-re járó diáknál: „Jó, de melyikre?”
Fábri Zoltán ugyanezt a problémakört járja körbe parabolájában.
A Hannibál tanár úr világában egy tanulmány nem lehet egyszerű tudományos eredmény, azt csak ideológiai keretben lehet értelmezni.
„Ön Karthágó Róma fölötti fölényének bizonyításával a sémi világuralmat propagálja.” – állapítja meg az antiszemita tornatanár. A Hannibál tanár úr világában nem lehet valaki semleges, nem járhat az emberi erények középútján, az ilyen beállítottságot nem lehet értelmezni. Ezért aztán Nyúl Béla sem maradhat Nyúl Béla, az újságok „Moszkva ügynökeként,” a megvezetett tömegek pedig „Hannibálként” emlegetik. Fábri Zoltán pedig hol mély fájdalommal, hol groteszk humorral ragadja meg a jelenséget. Érezzük a bűnbakká nyilvánítás dühítő szégyenét, ugyanakkor nevetünk egy játékos zenei epizódon. A rendező ugyanis kiemelt dramaturgiai szerepet szán az olasz fasiszták egyik emblematikus indulójának („Giovinezza”) és Garai Imre „Tarka lepkém” című dalának. Tudniillik a két szerzemény szinte azonos zenei alapra épül, így amikor a magyar nóta megszólal az orfeumban, a fasiszta vendégek a Casablanca himnuszpárbaját meghazudtoló dalpárbajra kényszerülnek a magyar közönséggel.
„Vesszenek a Nyúl Bélák!”
A meghurcolt pedagógus főszereplő végül arra kényszerül, hogy a fajvédő nagygyűlésen védje meg becsületét. A film tetőpontját jelentő nagymonológ tragikumát Fábri Zoltán egy gyönyörű epizóddal (Nyúl Béla megmutatja a hadisegélyért induló, világtalan hadirokkantaknak a Pokoltornác utcát), Szécsényi Ferenc pedig az egyén és a tömeg kontrasztjára épülő plánváltásokkal készíti elő. De nem is a pedagógus amfiteátrumbeli megkövezése lesz az igazán fájdalmas, hanem hogy Nyúl Béla végül – négygyermekes családapaként az egzisztenciájukat féltve – megtörik, és a tudatlanok előtt immáron hamis nézeteket terjeszt: „Mert Hannibál hazaszeretetének Vesta lángja, tiszta erkölcsének ősi patinája éberen őrködött a karthágói ifjúság nemzeti és keresztényi erkölcsein.” Jussa pedig, hogy epaminondaszi elveinek feladása miatt a hazugságot ünneplő tömeg elől, ámde diákjai csalódott tekintetétől kísérve a halálba zuhan. Az egyénnek nem volt esélye a hatalommal szemben.
„Le a forradalmi uszítókkal, akik tisztesség álarcát öltve magukra szóban és írásban mételyezik fiatalságunkat!”
Az ötödik pecsét mellett a Hannibál tanár úr Fábri Zoltán másik filmje, ami képtelen öregedni és veszíteni jelentőségéből. Az értéktartás minden bizonnyal a parabola műfajból adódik, és abból a felismerésből, hogy a történelem ismétli önmagát. (A Hannibál tanár úrra egyébként is jellemző a körkörösség: a keretes szerkezettől kezdve az elfűrészelt széklábas történet ismétlődésén át a szüntelenül forgó wurletzerig.)
A film keletkezéstörténetével kapcsolatban ezért is muszáj kiemelni, hogy valójában egy Móra Ferenc-adaptáció. A Hannibál feltámasztása című kisregény sorsa azonban legalább annyira hányattatott, mint Nyúl Béla tudományos munkájáé. A Horthy-korszakban ugyanis nem engedték kiadni Móra Ferenc művét, olyan találó éllel ostorozta a tömegpártok népszerűségét, a nemzeti-keresztény viselkedést és a manipulálható népet. A Rákosi-korszak idején azonban már megjelenhetett a kisregény, csakhogy megcsonkított formában – Móra műve ugyanis az elsővilágháborús orosz hadifogságról, sőt az 1917-es forradalmakról is tartogatott néhány kellemetlen gondolatot. Így végül teljes valójában csak az ezredfordulót követően kerülhetett az olvasók kezébe a Hannibál feltámasztása.
Úgy érzem, a filmváltozat hasonló izgalmakat tartogat a XX-XXI. század változó ideológiáinak fényében. Fábri a Rákosi-rendszer idején forgatta a Hannibál tanár urat, és a kommunista ideológiának megfelelően erőteljesen kritizálja a Horthy-rendszert. Az antiszemita tornatanár ellenszenves alakja, a numerus clausus korlátozásainak felemlegetése, a földre hullott fagylaltot felemelő hajléktalan képe egy-egy ideológiai ostorcsapás volt a fasisztának mondott, előző rendszeren.
De Fábri Zoltán attól volt zseniális művész, hogy egyúttal saját korának berendezkedését is képes volt árnyaltan bírálni.
(Nem véletlenül kapcsolja össze már a nyitóképek egyikén a történelem két eltérő szeletét, a római kori amfiteátrumot az autóbuszokkal teli nagyváros látványával.) Ezért aztán Nyúl Béla gimnáziumi kihallgatása és előre megírt forgatókönyvű elmarasztalása erős párhuzamokat mutatott a korabeli koncepciós perekkel. A tény pedig, hogy a premier 1956. október 18-án volt, 12 nappal Rajk László újratemetése után, de 5 nappal a forradalom előtt, elképzelhetetlenné teszi számomra, hogy a korabeli néző ne ismert volna rá a Hannibál tanár úrban saját maga kiszolgáltatottságára is.
A 2010-es években úgy alakult, hogy újra jobboldali rendszer működik Magyarországon, ami ráadásul egyfajta szellemi előképként tekint a korlátozott parlamentáris demokráciára épülő Horthy-korszakra. A Hannibál tanár úr ezért a jelent nyíltan kritizáló filmművészeti alkotásként született újjá. A Klebelsberg Kunó helyett Babelsberg Brúnó nevét viselő főgimnázium, a testnevelés órák erős hangsúlya a történelem fura fintoraként direkt kritikává érett, a politikai életben a bűnbakkeresés mindennapos, a hatalmasok megnyilvánulásait üressé vált nemzeti és keresztényi szólamok kísérik. A mai napon pedig sztrájk és tüntetés zajlik a pedagógusok anyagi és erkölcsi megbecsüléséért és több, meggyőződésesen viselkedő kolléga elbocsátásának visszavonásáért.
A Hannibál tanár úr keretes szerkezetének végén Nyúl Béla holttestét újságpapírokkal takarják le, a címlapon az áll: „Egész Budapestet lázba hozta az új tánc, a rumba.” Majd a kamera a film nyitóképéről már ismerős verklist mutatja, és ő csak tekeri és tekeri zenedobozát, az élet pedig megy tovább. Fábri Zoltán szerint ennyire jelentéktelen a társadalom és a történelem szemében egy példamutató tanár, egy elkötelezett értelmiségi sorsa. Napjainkban a lenézett, ellehetetlenített és magára hagyott pedagógustársadalom ugyanezt a fájdalmat érzi.
Talán ideje lenne minden magyar állampolgárnak elővenni Fábri Zoltán filmjét!
Ha nemzetieskedni szeretnék, mondjuk a Holt költők társasága helyett. De a lényeg egyszerűen az, hogy halljuk meg a Hannibál tanár úr elfeledett szavát, és éltessük együtt Nyúl Bélát!
