A rabság földjén élt egy nép, lesz-e szabad még? Ez a Harriet című életrajzi dráma központi témája. A címszereplő Harriet Tubman (az Oscar-jelölésig jutó Cynthia Erivo) rabszolgából lett szabadságharcos az 1800-as évek Amerikájában. Az ő történetén képet kapunk rabszolgaságról és szabadságról.
Harriet Tubman élete vászonra kívánkozik. Az 1800-as évek Amerikájában beleszületett a rabszolgaságba, csakhogy önerőből megszökött a gazdáitól. Ahelyett azonban, hogy élvezte volna a szabad életet, visszament, hogy megszöktesse a családját és a barátait. Újra és újra. Az úgynevezett Földalatti Vasút egyik legsikeresebb „kalauza” lett – fehérek és szabad feketék hálózata volt ez, akik rabszolgákat szabadítottak fel. Később a polgárháborúban pedig saját regimentet vezetett.
Elnyomottból hős lett és példakép.
Mégis eddig kellett várnunk, hogy a történetéből mozifilm készüljön, és ezáltal tettei könnyebben eljussanak a világ minden tájára. Legalábbis feltételezem, hogy Harriet Tubman nevét nem sokan hallották ezelőtt. Kasi Lemmons rendezőnő, aki egyébként is rendre az afro-amerikai kultúrkörből merít ihletet filmjeihez (Eve öröksége, Mondd, testvér!), abban az értelemben nem életrajzi filmet rendezett, hogy nem követjük végig a szabadságharcosnő sorsát. Ehelyett Harriet Tubman életének egy rövid időszakára koncentrál: arra, amikor elindult az útján.
A Harrietben először Araminta Rossként találkozunk vele, még épp azelőtt, hogy felvette volna a „szabad nevét.” Amikor a gazdája meghal, annak feleségére és gyerekeire sok adósság marad, így attól tartva, hogy eladják Alsó-Délre, Araminta megszökik. Philadelphiáig utazik, ahol végre elnyeri szabad emberi státuszát, a vére azonban hajtja, hogy más ne szenvedjen olyan sorsot, mint amilyet ő elszenvedett. Megszületik Harriet Tubman.
Lemmons filmjében ezt az átalakulást követhetjük végig: Aramintából fizikailag és spirituálisan is Harriet válik.
Azon túl, hogy beszédes képeket mutat (mint amikor Harrietről szó szerint lemossák a rabszolgalétet vagy lőni tanítják), két olyan párhuzammal is szolgál számunkra a film, amely segít a karakter értelmezésében. A figurát ennek köszönhetően akkor is mélyen ismerősnek találjuk, ha korábban nem találkoztunk vele.
Az egyik párhuzam, szinte magától értetődően, Mózesé. Harriet Tubmant a való életben is „Fekete Mózesként” vagy „Népe Mózeseként” emlegették, hiszen a bibliai történethez hasonlóan Harriet is a rabság földjéről vezeti el családját. A menekülő raboknak számtalan veszéllyel szembe kellett nézniük: a nagy távolságokon túl a felháborodott fehér ültetvényesek és a pénzért sajátjaikra vadászó feketék is nehezítették útjukat. A mózesi hasonlóságot Lemmons még azzal a jelenettel is erősíti, amikor Harriet isteni sugallatra átvezeti a menekülőket egy folyón.
Harriet gyerekkorában fejsérülést szenvedett, megrepedt a koponyája. Manapság azt mondanánk rá, hogy epilepsziás rohamok gyötörték, ő azonban másként értelmezte ezt. Szerinte „a lyuk a fején segít, hogy tisztábban szóljon az Úr hangja.” A filmben ezt a vonását felerősítették, mi magunk is látjuk azokat a múltba és jövőbe vezető villanásokat, amelyeket Harriet égi üzenetként értelmez. Az istenhívő rabszolgák körében ez hamar prófétai magasságokba emeli, a harcossá lett parasztlány történetében mi pedig ráismerhetünk Jeanne d’Arc-éra is.
Mindkét párhuzam isteni kötődésű, és segít megérteni, hogy Harriet mit jelentett a szabadulásra vágyó afro-amerikaiaknak.
Habár a Harriet elsősorban inkább életrajzi film, részben mégis történelmi dráma. Harriet tetteinek úgy érthetjük meg a jelentőségét, ha látjuk a történelmi közeget is, amelyben végrehajtotta őket. Évekkel vagyunk még az amerikai polgárháború előtt, a kontinens azonban már forrong. A déli államok engesztelésére törvénybe foglalják, hogy a szökött rabszolgák levadászhatóak. Az ehhez hasonló eseményeket csak érintjük a Harrietben, de épp eléggé ahhoz, hogy átérezzük a címszereplő reménytelenségét: a tettei nem érnek semmit, ha a megmentetteket visszahurcolhatják. És habár a törvény kihirdetése marginálisnak tűnik a film egészében, az egyik legsokatmondóbb jelenete mégis ehhez köthető: fegyveres, fehér férfiak őrzik más fehérektől a kikötőket, hogy a hajókon a feketék északra szökhessenek.
Kasi Lemmons nem a rabszolgalét keserűségeit akarta ábrázolni. Nem kapunk képet a szenvedéseikről, mint a 12 év rabszolgaságban (inkább csak sejtetik azt), de nem is egyetlen ember bosszúhadjáratának rendeli alá az eseményeket, mint mondjuk a Django elszabadul.
A Harriet elsősorban arról szól, mit jelent szabadnak lenni, főleg az olyanoknak, aki egész életükben csak a láncokat ismerték.
Ezért lényeges, hogy Harriet a Földalatti Vasút más kalauzaival is összetűzésbe kerül. Míg a szabad feketék vagy a liberális fehérek egy fennkölt cél érdekében szöktetik a rabszolgákat, Harriet az egyetlen, aki tudja is, milyen körülmények közül jönnek.
Ahogy az életrajzi filmeknél szokás, egy alkotás csak annyira erős, amennyire az, akiről szól. Cynthia Erivo az Oscartól kezdve számos jelölést begyűjtött már a játékával, és jó okkal. Az érzések, az indulatok, a remények mind az arcára vannak írva – elég csak megnézni azt a jelenetet, ahogy szabad emberként először magához öleli a napot. A másik kiemelkedő színész Joe Alwyn, aki A kedvencben és a Két királynőben is bizonyította, hogy otthonosan mozog a kosztümös filmekben. Ezúttal Harriet egyik tulajdonosának bőrébe bújik, mégsem egyszerű sablongonosz – Gideon Brodess megformálásában a bosszúvágy szokatlan lágysággal, de nem perverzióval keveredik.
A film történéseit gyönyörű tájak festik alá, de nem is a látvány, hanem a zene tesz többet azért, hogy elmerüljünk bennük.
Terence Blanchard feszültséget keltő dallamai rendre rabszolgadalokkal keverednek, a fülbemászó gospelek pedig különleges hatást kölcsönöznek a filmnek. Ezek az énekek a vászon mindkét oldalán szólnak, hol a templomban, hol az éjjeli vadonban: Harriet (a becenevéhez híven) a Jöjj el, Mózes soraival jelzi a rabszolgáknak, hogy eljött a szabadulás ideje.
A Harriet nem reformálja meg az életrajzi filmek műfaját, de egy magabiztos, élvezetes alkotás. Az a fajta darab, amiben az a legzseniálisabb, hogy szinte majdnem pontosan így igaz. Persze, olykor túloz (Harriet utolsó látomása a polgárháborúról talán hiteltelen már), de mégis rácsodálkozhatunk ezen keresztül az emberiség történelmének szépségeire. Ahol sanyarúság van, ott megjelenik az is, aki jót tesz – és ezúttal nem is kellett eköré mesét költeni, mert élt valamikor valaki, aki ezt tényleg megcselekedte.
