Egy leányanya örökbe adja babáját, akihez egyáltalán nem kötődik. Látszólag. A Hat hét főszereplőjének azonban ennyi ideje még van meggondolnia magát.
Az anyák sorsáról szóló filmek (szerencsére) eddig sem hiányoztak a magyar filmtörténelemből. Mészáros Márta már a hetvenes években is nemzetközi elismerést szerzett „női témáival”, ahol többször az anyává válás, vagy a nehéz anyai sors került a középpontba (Kilenc hónap, Ők ketten). A hagyomány nem szakadt meg, ma is készülnek (új)realista stílusú játékfilmek fiatal anyákról (Horvát Lili: Szerdai gyerek, Szilágyi Zsófia: Egy nap). Mind témájában, mind realizmusában ebbe a sorba illeszkedik Szakonyi Noémi Veronika első nagyjátékfilmje, a Hat hét.
A rendezőnő határozottan, mégis mély empátiával fordul a középiskolásként anyává váló főszereplője felé.
Zsófi (az első játékfilmjében nagyot alakító Román Katalin) egy évvel az érettségi és pár hónappal élete nagy sportlehetősége, a pingpong Európa Kupa előtt már nyolchónapos terhes, mikor kénytelen felfüggeszteni a sportot. Asztaliteniszező társai közül csak egy barátnője és az edzője tudja a titkát, a többieknek inkább egy sérvműtét meséjét adta be. A lány édesanyja (Járó Zsuzsanna) konzekvensen az unokájáról beszél, de Zsófinak esze ágában sincs felnevelni a gyereket. A terv szerint születése után a kislány Emmához (Balsai Móni) és Gáborhoz (Mészáros András) kerül.
Az örökbeadás Zsófi számára nem egy, hanem az egyetlen lehetőség. Anyja alkoholproblémái és infantilis viselkedése miatt valójában ő neveli kishúgát, Mesit (Szczaurski Lana) is. Természetesen Zsófi alkalmi partnere, vagyis a gyermek édesapja tudomást sem akar venni a kialakult helyzetről. Ezek után nem csoda, hogy Zsófi semmilyen kötődést nem érez születendő gyermeke iránt, csak azt kívánja, legyen már túl mindenen. A szinopszis alapján a Hat hét átélhető drámát ígér, de szerencsére nem süpped bele a nehéz női sorsokat kihasználó filmek mocsarába.
A Hat hét azért különleges, mert alaphelyzete a magyar rögvalóságba ágyazott.
Zsófiék egy panel sokadik emeletén szűkösen élnek, amiben az országban élők többsége önmagára ismerhet, de még ez sem lenne egyedülállóan magyar, ellenben a hat héttel. Ennyi ideje van ugyanis a vérszerinti anyának, hogy meggondolja magát, visszakérje gyermekét újdonsült szüleitől.
Másfél hónap, vitatkozni lehet, hogy kevés vagy sok, nem elég idő, vagy felesleges megterhelés, de a magyar jogszabályi rendszer (2014 óta) ennyi időt ad az anyának. Fontos apróságot tár fel a Hat hét Közép- és Kelet-Európa határán az életet meghatározó szabályok és bürokratikus papírkötegek sorsokat meghatározó labirintusaiban. Valójában ezért volt és van még mindig relevanciája a „női történeteknek”, mert a férfiak uralta hatalom sémái szerint szabályozzák a női testet is. A Hat hét ezzel a háttérrel beszél Zsófi egyéni helyzetéről, ami a személyességen keresztül mégis az évenkénti sokszáz eset mementója.
A film forgatókönyvírói (a rendező mellett Vincze Máté Artur és Daoud Dániel) rengeteg érintettel készítettek interjút, a beszélgetések pedig alakították a film történetét. A kb. 1000 örökbeadás, ami évente Magyarországon történik, elenyésző szám, mégis az örökbeadás-örökbefogadás kulturálisan beágyazott toposza rengeteg feltáratlan drámát rejt. Ilyen a hathetes türelmi időszak is, ami elképzelhetetlen lenne nem női szempontból. Szakonyi Noémi Veronika filmjének minden jelentében érződik az empátia és a sokat kutatott téma közelsége. A rendező pozíciója miatt sikeresen kerüli el az indokolatlan és klisészerű szekvenciákat, csak egyetlen közhelyesnek ható diszkójelenet van, ami a tizenéves dühét fáradtan adja át. (De valahol ez a jelenet is a magyar valóság terméke, régóta képtelen megszabadulni a magyar film a nevetséges diszkójelenetektől.) Szerencsére a film nagy része messze nem untat és nem is fordul át morális tanmese recitálásává. Pedig van itt metonímia vurslival és először ellenséges, majd kezes papagájjal is.
A tudatosan építkező és ügyes rendezés mellett a film kamerakezelése is kimagasló.
A Hat hét alapötlete dokumentumfilmként indult, aminek nyomai a kézikamerában és számos követő beállításban megmaradtak, de a játékfilm olyan lehetőségeket is kínál, amire a dokumentumfilm nem lett volna képes. A kamera amennyire lehetséges, közel kerül a szereplőkhöz, sok hangsúlyos közelképet eredményezve.
A realizmus ellenpólusaként a stilizálás is megjelenik Dévényi Zoltán operatőr munkájában. Ebben a filmben minden döntött vagy alsó gépállásnak jelentősége van, és kiforrott látásmódra vall, hogy egy kép az egész film folyamán építkezik: a baba megmutatása. A születés után csak halljuk, hogy felsír Hanna, majd Zsófi megtagadja, hogy ránézzen, csak az ablaküvegben tükröződve látjuk őt a nővér kezében. Egy későbbi álomjelenetben ablaküvegen keresztül látjuk újdonsült anyja kezében, majd mikor Zsófi képet kér róla, telefonja képernyőjén jelenik meg. Mindezek után katarzist vált ki a nézőből, mikor a film fináléjában velünk együtt a leányanya is meglátja a kislányát.
A Hat hét átélhető módon beszél az örökbeadás procedúrájáról metonímiák segítségével. Zsófi a rendelkezésre álló egy és fél hónap alatt felnőttebbé válik, mint saját édesanyja. A film legvégét nem lelőve (pedig azért sejteni lehet), a fiatal anya búcsút int a gyermeki éveknek és döntése révén szellemileg is anyává válik. A film a hat hetet felölelő cselekményben Zsófi a teljes elutasítástól eljut saját gyermekének elfogadásáig, de semmi nyoma didaktikusságnak. Szülőnek lenni nem mindig jelenti azt, hogy mindenáron ragaszkodunk gyermekünkhöz. Olyan történet ez, amiből tanulhatunk, de nyoma sincs kioktatásnak. Stílusos, mégis realista. Társadalmi téma, mégis személyes.
A filmet a CineFesten tekintettük meg. További cikkeink a rendezvényről az alábbi linken.