A Haverok harca (Tag) az év egyik legegyedibb alapötletű vígjátéka, ám a fogócskázó férfiak története két irányba húz, és fejjel rohan a falnak.
Egy baráti társaság, akik harminc éve nem tudják abbahagyni a fogócskázást. Ilyen sztorit csak az élet írhat, és valóban: a Haverok harca igaz történeten alapul, a film végén bevágott archív felvételek pedig igazolják, hogy Jeff Tomsic filmje nemhogy eltúlozza a komoly, felnőtt férfiak megszállottságát, inkább még finomít is rajta. A 2013-as újságcikk alapján íródott filmváltozat öt hősének egyetlen célja van: a minden év májusában megrendezett fogócskázási hónapban elkapni Jerryt (Jeremy Renner), akit még soha senkinek nem sikerült. Jerry viszont idén házasodni készül, ami kiváló alkalmat kínál a barátainak, hogy a játék hevében elképesztő taktikákat bevetve tönkretegyék a lagzit.
A Haverok harca igazi high concept akcióvígjáték – és ahogy az gyakran előfordul, a fenomenális alapötletet nem sikerül tökéletesen kiaknáznia. Mintha az alkotók nem tudnák eldönteni, a kisangyalra vagy a kisördögre hallgassanak. A Haverok harca lehetne édes buddy movie is egy rendkívüli barátságról, és lehetne Másnaposok-szerű alpári ökörködés is, végeredményben viszont hol egyik, hol másik irányba indulnak el a kalandok. Minden „ez tart minket össze” frázisra jut egy altesti poén, a néhány drámai fordulatot pedig nehéz a helyén kezelni a felszínes körítés miatt.
Így viszont gyaníthatóan mindkét irányvonal rajongói csalódni fognak a végeredmény láttán.
Márpedig a Haverok harca az életöröm filmje kellene, hogy legyen, hiszen ihletői tényleg ezt találták meg a fogócskában, ezért építik egy gyerekjáték köré az életüket, ami egyszersmind örökre fiatalon tartja őket. Ezt az alaphangot viszont inkább egy keserédes indie dramedy tudta volna átadni, nem egy száz százalékig hollywoodi stúdiótermék. Furcsa anomália, amit a film futólag érint is: szándékaik ellenére a játék közben valójában elveszik a játékosok barátsága, hiszen Jerry legyőzhetetlensége miatt vele gyakorlatilag nincs is kapcsolata a másik négy havernak. És viszont, Jerryt kizárólag a győzelem, nem pedig a játék öröme mozgatja, „baráti” találkozásaik csak a versengésről szólnak, ám ezt a torzulást egyikük sem ismeri fel. Tomsic erre az anomáliára nem reflektál, így végeredményben a filmje is ugyanebbe a hibába esik: néhány instant poénért feláldozza a felszínen karistolt, néhány ismételgetett közhellyel elütött, elmélyedésre is alkalmat kínáló problémákat.
Az elsőfilmes, korábban sitcomokon és egyéb tévés produkciókon dolgozó Tomsicban ugyanakkor láthatóan volt ambíció, hogy egyéni, némileg szofisztikáltabb ízt adjon a Haverok harcának. A film ugyanis néhány ponton átcsap műfajparódiába: játék közben olyan műfajokat idéznek meg a fogócskázók, mint a home invasion thriller, a heistfilm vagy a horror (konkrétan: a Ragadozó). Máskor vizuálisan alkot maradandót Tomsic, hiszen a lassított felvételeken zuhanó, támadó, becsapódó fogócskázók nagyon szórakoztató pillanatokat okoznak. Szintén elgondolkodtató maga a film (eredeti) címe is: ma ugyanis a fogócskát jelentő tag szót inkább az online térben használjuk, ebben a társaságban viszont végre korántsem virtuálisan jelölik meg egymást, hanem nagyon is élőben.
Azaz nemcsak a játszókedv miatt maradtak le néhány évtizedet az időben, hanem a kézzelfogható élmények közös keresése is a múltban tartja őket.
Bár a Haverok harca néhol kicsit leül, alapvetően a játék bonyolítása is kellőképpen szórakoztató. Kiszámíthatatlanná és fordulatossá teszi a kalandokat, hogy előbb-utóbb egyértelművé válik: a játékosok az etikusság határain messze túllépve mindent megtesznek a győzelemért. A csoportot bomlasztó tényezők kihasználása, a gyenge pontok kíméletlen megtaposása miatt a film néha komolyan elgondolkodtat, hogy mire képes a játékszenvedély. Pedig itt nincs is győztes, csak olyan, aki nem veszít – hangzik el egy ponton. Azaz a Haverok harca meglepően hitelesen ábrázol egy különös hobbit, így a filmnek voltaképpen maga a játék ad lelket.
A karakterektől nem is remélhetjük ugyanezt – vicces, hogy a színészek mindannyian hozzák a tőlük megszokott sztárperszónát, mintha a forgatókönyvírók (Rob McKittrick és Mark Steilen) nem is próbáltak volna karaktert írni nekik az alkalomra. Ed Helms a játék szíve, Jon Hamm a sármos üzletember, Jake Johnson a füves arc, Hannibal Buress a nerd, Jeremy Renner pedig kvázi szuperhős. A Haverok harca tehát a figurák terén nem jut tovább a közhelyeknél, amely az eldöntetlen hangnemmel karöltve összességében felejthető élménnyé teszi az alkotást – egy ekkora alapötlet ennél frappánsabb megvalósítást érdemelt volna.
