Fókuszban Moziban

Hazahozni a háborút – Amerikai pasztorál

Ewan McGregor kemény fába vágta a fejszéjét: első rendezésnek Philip Roth Pulitzer-díjas regényét választotta, amelyet eddig nem véletlenül került el Hollywood. A lehetetlen feladatot a maga módján lelkiismeretesen megoldotta, de az Amerikai pasztorál közel sem tökéletesen vitte vászonra az amerikai álom hanyatlását.

Nem illik felróni egy filmnek, hogy nem olyan jó, mint az alapjául szolgáló könyv, mert szinte képtelenség visszaadni vásznon ugyanazt a hangulatot. Bizonyos esetekben mégis lehetetlen figyelmen kívül hagyni az alapanyagot. Az Amerikai pasztorált teljes valójában képtelenség megfilmesíteni. Apró, jelentéktelennek tűnő élettörténetek és események százai hemzsegnek a lapjain, amelyeket ugyan nem érdemes vászonra vinni – még sorozat formájában sem –, de nélkülük valami kivész a történetből: maga Amerika tűnik el belőle, mert a főszál, amelyet Ewan McGregorék kiragadtak, csak a felszíne annak a miliőnek, amelyet Roth a könyvében lefestett.

Seymour Levov, a „Svéd” (Ewan McGergor) igazi legenda a környéken; a középiskola egykori sportcsillaga, majd gyárigazgató, feleségül vesz egy szépségkirálynőt (Jennifer Connelly), akivel idilli házukban nevelik szőke kislányukat. Ők a megtestesült amerikai középosztálybeli álomcsalád. Az első repedések tökéletes életükön a kislány dadogása, majd dacos féltékenysége az anyjára, végül a kamaszkori lázadása, ami mindent romba dönt: az ifjú Merry Levov (Dakota Fanning) a vietnami háború ellenzésének és a feketék jogaiért való küzdésnek egy radikális nézetét követi, amely káros önmagára és a környezetére is. Amikor pedig valaki felrobbantja a városka postahivatalát postástul, a lány rejtélyes módon eltűnik.

A konzervatív és hazafias eszméket valló Levovék képtelenek elfogadni, hogy lányuk lett volna a tettes, és az FBI-t kihagyva lázas nyomozásba kezdenek, hogy megtalálhassák terrorizmussal vádolt lányukat. A Svéd pedig határozottan elhallgattatja magában a kételyt, hogy valóban Merry hozta volna haza a háborút, ahogy a robbantás előtti estén tanácsolta neki. Inkább a világot és egy láthatatlan eszmét okol a családját sújtó sok szörnyűségért.

Ewan McGregor kellemes meglepetés rendezőként.

Látszik, hogy hosszas színészi pályája során sokat ellesett a nagyoktól. Bátorságra vall, hogy egy a linearitást nélkülöző, több síkon futó, bonyolult, ízig-vérig amerikai történethez nyúl skót létére. Az emészthetőség kedvéért sorrendbe helyezte, lecsupaszította és kicsit deamerikanizálta ugyan az alapanyagot, de remek érzékkel ragadta meg az emlékezetes és lényeges momentumokat. Egyedül az Amerikai pasztorál elején és a végén érezni apró esetlenséget, amely betudható gyakorlatlanságának (bár a nem túl élethű, photoshoppolt képek és a kicsit zavaró öregítő maszkok is kizökkenthetik a nézőt).

A szereposztás szempontjából Dakota Fanning nem a legjobb ötlet a dühös, politikai nézetei miatt belülről eltorzult lelkű fiatal szerepére. Merry Levov csak gyermekként elbűvölő, kamaszodva visszataszítóvá és ellenszenvessé válik mind külsőleg, mind belsőleg. Fanning túl szerethető és bájos arcú; nem érezni a visszásságot, amikor apja mindezek ellenére küzd érte és képtelen feladni, hogy visszakapja a kislányát.

Először úgy gondoltam, tökéletes választás, hogy McGregor saját magának adta a főszerepet. A Svédet valahogy úgy képzeltem el, mint Edward Bloomot a Nagy halból, persze a füllentések nélkül: focicsapat-kapitány, jó anyagi helyzetű, a legszebb lány lesz a felesége, és mindent megvalósít, amit az amerikai álom ígér. Hozzá az a feledhetetlen, szelíd és reményteli mosoly, amely McGregor jellegzetessége Tim Burton filmjében… De azóta McGregor megfáradt kicsit, a mosolya megdermedt, és a kezdeti felhőtlen idillben is érezni valami rezignáltságot a karakterében, így nem hoz nagy változást, amikor a Svéd megtörik az élet súlya alatt. A nosztalgiázó narráció miatt mégis képtelen vagyok elfelejteni a Nagy hal érzetét.

A legnagyobb probléma ott lehet, hogy eljátszani az amerikait még nem lenne akadály McGregor számára, azonban megalkotni Amerika valódi arcát, minden rezdülésével, már egy hazafiasabb rendezőt kívánt volna. Nem a giccstől csöpögő patriotizmust hiányolom, hanem azt az esszenciát, amelyet csak egy igazi New Jersey-i zsidó fiú ismerhet, aki átélte a hatvanas évek őrületét. Ez volt az a plusz, amely Pulitzer-díjra tette érdemessé a könyvet, és amelynek hiánya fájón lapossá teszi a filmet. Elvesznek a hangsúlyok Amerikáról és az apa–lánya kapcsolat felé irányítják a figyelmet.

Ami nem lenne nagy probléma, ha ez lenne az Amerikai pasztorál valódi lényege, de önmagában nem elég.

Hiába rajzolódik ki előttünk egy odaadó apa, aki próbál alkalmazkodni és nyitni ellenséges lánya felé; egy becsületes munkaadó, aki emberszámba veszi fekete alkalmazottait a hatvanas években; egy megbízható férj, aki nem csak jóban, hanem rosszban is kitart felesége mellett, mégis semmilyen marad a Svéd alakja. A felszínesség látszatát és az amögött kavargó szenvedést és tökéletlenséget lett volna hivatott megmutatni Seymour Levov. Helyette egy egysíkú és unalmasan jó embert kapunk, akit a forgatókönyvíró, John Romano megfosztott emberivé tevő hibáitól, hogy megkaphassa a hollywoodi klisés könnyfakasztó befejezést – amely így cseppet sem lett kellően megindító, inkább kicsit erőltetett.

Egy olyan drámában, amelyben nem érezni igazán a főszereplőt marcangoló kérdéseket; amelyben felbukkan a történelem, de nem adnak neki kellő teret; amelyben nem tudnak túllépni a karakterek sablonosságának látszatán (pedig azt lenne hivatott leleplezni): ott felesleges az amerikai álom szertefoszlásának mélységeit keresni. Az ördög a részletekben rejlik, és ha az apróságokat kivonjuk a kész műből, olyan lesz, mint az étel fűszerek nélkül.

Szádeczky-Kardoss Klára

Szádeczky-Kardoss Klára

Szádeczky-Kardoss Klára a Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakának hallgatója. 2016-ban csatlakozott a Filmtekercs szerkesztőségéhez. Újságírói tevékenysége mellett novellákat is ír.