Kritika

Két szék között a földre – He Went That Way

A tavalyelőtt szörfbalesetben elhunyt Jeff Darling első egészestés filmjével búcsúzott hatvanévesen a világtól. Bár a He Went That Way felkeltheti a Zachary Quinto- és a Jacob Elordi-rajongók figyelmét, csúfos csalódás lesz a noiros hangulatú road movie-ban reménykedőknek.

Az ausztrál Darling elsősorban operatőrként és reklámfilmrendezőként volt ismert. Hazájában ő volt a legfiatalabb, aki 1990-ben elnyerte az Ausztrál Filmintézet legjobb operatőri munkáért járó díját George Ogilvie The Crossing című filmjéért, amelynek főszerepét Russell Crowe játszotta. Korábban már jelölték a díjra a Yahoo Serious főszereplésével és rendezésében készült Ifjú Einstein című filmért. Nagy tehetség volt tehát, karrierje mégsem operatőrként teljesedett ki. Élete során több mint 150 reklámfilmet készített olyan márkák számára, mint a Louis Vuitton, a Moët Hennessy, a Maybelline, a Coca-Cola, a BMW, a Jaguar vagy a Boeing Co, és a kontinens legjobbjai között tartották számon. 

Darling talán a He Went That Way elkészítésével akarta feltenni a koronát az életművére,

filmje azonban meg sem közelítik reklámfilmes munkái színvonalát. A film az élet írta abszurd valós történetek egyikét dolgozza fel: 1964-ben egy Dave Pitts nevű profi korcsolyázó és állatidomár a 66-os úton Spanky nevű csimpánzával kelt át Amerikán, amikor felszedett egy fiatal stoppost, Larry Lee Ranest, aki nem mellesleg sorozatgyilkos volt. A találkozást Conrad Hilberry Luke Karamazov című fikciós könyvében dolgozta fel. Ez a könyv a forrása az eddig csak középszerű filmeket jegyző Evan M. Wiener forgatókönyvének. Nehéz eldönteni, hogy az élet érdektelen, Conrad tehetségtelen vagy Wiener alkalmatlan; a lényeg, hogy a He Went That Way végül dögunalmas film lett, pedig annyi minden volt adott ahhoz, hogy izgalmassá váljon. 

A filmverzióban Jim, az állatidomár (Zachary Quinto) felveszi az elveszettnek tűnő Bobbyt (Jacob Elordi). A flashbackekből hamar kiderül (legalábbis a néző számára), hogy a veterán fiú közel sem szorul segítségre, túl van már jó néhány ember kinyírásán. Miután teljesen irracionálisan rátámad, Jimnek is feltűnik, hogy a srác teljesen zakkant, az utazás során lassan mégis elkezdenek összebarátkozni. Bár Bobby nehezen kezeli a dühkitöréseit, Jim megszánja, és igyekszik neki segíteni. 

A stoppos filmek régóta ott vannak a road movie-k között. Az alapkonfliktus szinte mindig ugyanabból ered:

vajon megbízhatunk-e egy vadidegenben, akivel összeakadtunk az út során?

Vajon mindenki az-e, akinek látszik? A sofőr vagy a stopos van-e nagyobb veszélyben? Számtalan film feltette már ezt a kérdést, és nem egy válasza horrorba fordította a zsánert. Gondoljunk csak a műfaj megkerülhetetlen alapdarabjára, Az országút fantomjára és a belőle készült remake-re, az Országúti ámokfutóra, benne az ördögi John Ryderre, akinek alakját először Rutger Hauer majd Sean Bean öltötte magára – minden autós legrosszabb álmát váltják valóra.

Igaz lehetne ez Bobbyra is, de végül a He Went That Way meg sem közelíti az említett filmek feszültségét, pedig az alaphelyzet alkalmassá tenné. Vannak feszült pillanatai, melyeket elsősorban Nicolas Rosen furcsán kortárs zenéi jeleznek, ezek azonban nem simulnak bele a film cselekményébe: váratlanul, gyökértelenül jelennek meg, majd mintha sosem lettek volna, tűnnek el nyom nélkül. Ez a film legzavaróbb része, hogy

Jim és Bobby kapcsolata epizódszerű jelenetek sora, melyet hol az erőszak, hol a barátkozás jellemez,

és nem épül szervesen: hiába történnek furcsa dolgok, Jim mégis újra és újra a srác felé fordul. A film kevés érdekes epizódjai közé tartozik az, ahogy a csimpánzt kordában tartó Jim igyekszik Bobbyt is – nem sok sikerrel – megszelídíteni. Ennek ellenére Jim természetellenes reakciói és kettejük egyre erősebb kötődése teszi azonosulásra alkalmatlanra az ő karakterét is. S mivel így nincs senki, akiért szoríthatnánk, a film – rendkívül gyorsan összecsapott – vége is érzelmi hatások nélkül érkezik el.  

De ez mind a könyv hibája. A mindig csodás Zachary Quinto most sem okoz csalódást, a lányregényekből (A csókfülke-trilógia, Két szív) éppen kitörni igyekvő (Priscilla, Saltburn)

Jacob Elordi azonban maximálisan felülmúlja várakozásainkat.

Játéka a kor szomorú szemű bálványa, James Dean előtti fejhajtás – használható könyv nélkül ez azonban csak porhintés.

Próbálok értelmet találni ebben az elég lehangoló másfél órában, de csak erőltetett magyarázatokat találok arra, mit is akart a költő. Villanásnyira felmerülnek olyan témák, mint a poszttraumás stressz (Bobby háborús múltjáról nem sokat tudunk meg, csak a tényekig jutunk), a gyermekkori traumák (Bobby egy visszaemlékezésben mesél arról, hogy gyerekként verték), az elfojtott homoszexualitás (néhány kérdés, néhány beszédes mozdulat és a vállaltan meleg Quinto castingja utalhat erre), a Stockholm-szindróma (nehéz megmagyarázni, Jim miért marad az erőszakos Bobbyval), de egyiknél sem időznek néhány pillanatnál hosszabban az alkotók, így kérdés, indokolt-e bármelyiket komolyan fontolóra venni.

Bár a film 1964-ben játszódik, mégis teljesen kortárs hangulata van, amit a kifejezetten vidámra sikerült soundtrack is erősít. Nincs semmi gond azzal sem, ha egy film nem követi az ábrázolt kor szabályait – ami viszont a posztmodern filmeknél újraértelmezés, itt most kizökkentő elem: nem tűnik semmi átgondoltnak.

Olyan mintha Darling nem döntötte volna el, hogy szatirikus vígjátékot vagy fenyegető thrillert forgat

– végül egyikhez sem szállított kellő muníciót, így a film két szék között a földre ült. 

A legnagyobb tudatosságot az operatőri munkában véltem felfedezni: bár a kamera mögött Darling helyett Sean Bagley-t találjuk, a videoklipes esztétika arra enged következtetni, hogy a rendező is erősen belefolyt a képalkotásba. Van néhány kifejezettem izgalmas beállítás is, de sokkal érdekesebb a fények használata. Van, hogy az egész kép aranyban úszik, a flashbackek meg szinte neonzölddé válnak – még ha nem is mindig következetesen támasztja alá a mondanivalót, de legalább faszán néz ki.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs.hu egyik alapítója, 2020 augusztusáig főszerkesztője. Geográfusként és filmtörténetre specializálódott bölcsészként végzett, PR-, branding- és marketingtanácsadóként dolgozik. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com