Kritika

Simára polírozott pokoljárás – Hellraiser

A 2022-es Hellraiser egyfelől képes visszaadni a cenobiták megtépázott nívóját, másfelől azonban hiányzik belőle Clive Barker eredetijének zsigeri karcossága. Igényes, de túl letisztult és a témáiban sem mélyül el igazán. Nem nagyszerű, de messze nem is tragikus.

Kezdhetném azzal a kritikámat, hogy „lám, korunk nosztalgia- és folytatásmániája immár a klasszikus horrorszériákat is elérte”. Ám ebben semmi újdonság nincsen. Hiszen a legendás slasher és szörnyfilmekre eddig is az volt a jellemző, hogy végtelen számú folytatás készülhet hozzájuk. Michael Myers, Chucky és Jason eddig is több lenyúzható rókabőrrel szolgált Hollywoodnak, mint Vuk teljes nemzettsége. Valószínűleg nincs még egy olyan műfaj, ami annyi felesleges folytatást termelt volna ki, mint ezek a filmek (leszámítva Bond urat, de neki megengedjük.). Clive Barker saját kisregényéből rendezett Hellraiserje pedig különösen nagy elszenvedője ennek.

Dacára annak, hogy az eredeti egy lezárt, önálló történet, és hogy annak a megálmodója már a harmadik részben is csak névlegesen vett részt, mégis három-négy évente fixen érkezik egy új epizód. Immár harminc éve, utoljára 2018-ban. Csupán azért, mert a sorozat emblémájává vált – az eredeti kisregényben nem is nevesített – Pinhead az emlékezetes megjelenése miatt legalább olyan felismerhető és kultikus horrorikonná vált, mint Freddy Krueger. Az már más kérdés, hogy Barker eredeti víziója sokkal komplexebb és érdekesebb, mint a lakossági slasher filmek. Csak éppen a – mozikat is elkerülő – folytatások készítőit ez többnyire vagy nem érdekelte, vagy nem tudtak vele érdemben mit kezdeni, azon túl, hogy a szegecses fejű rém gyilkolásszon.

Az idei, alcím nélkül szimplán Hellraiserre keresztelt fejezet, ami a mozikat elkerülve a Hulu streaming platformon debütált, immár a 12. film a sorozatban. Bár a korábbi filmek sem minden esetben kapcsolódtak szervesen egymáshoz, a mostanit eleve mint reboot/újragondolás pozicionálják. Ami azonban az igazi különlegességét adja, hogy valamennyire jó is.

Riley gyógyulófélben lévő alkoholista, balhés pasijával kirámol egy elhagyatott konténert, ám abban csak egy furcsa rejtvénydobozt találnak. Persze fogalma sincsen, hogy az cicomás Rubik-kocka valójában a Lemarchand-doboz, amit ha valaki megfejt, magához hívja a cenobitákat. „Az élvezetek távoli régióinak felfedezőit”.  Aztán rejtélyes módon eltűnik a bátyja. A keresés során pedig egyre világosabb lesz, hogy megtalálásnak a kulcsa a kockában rejlik.

Ami rögtön üdítő tulajdonsága az új Hellraisernek, hogy nem áll bele a mostani horrorfolytatások nosztalgiatrendjébe.

Azaz miután a Halloween, a Sikoly és A texasi láncfűrészes mészárlás is megkapta a maga legacy sequeljét, a Hellraiser mer teljesen új úton elindulni. Az új film cselekménye ugyanis semmilyen szinten nem kötődik a klasszikuséhoz. Leszámítva Christopher Young újra felcsendülő filmzenéjét, nem utal vissza arra. Nem is remake, hanem egy teljesen új sztori. Olyannyira, hogy tulajdonképpen sokkal inkább a rendező David Bruckner filmje, mintsem Barkeré. Ami nem azt jelenti, hogy előbbi víziója teljesen szembemegy az eredeti alkotójáéval, hanem, hogy máshová helyezi a hangsúlyt. Bruckner az egyik legtehetségesebb és talán leginkább alulértékelt kortárs horrorrendező. Előző két filmje, A rítus és az Éjszaka a házban egyaránt elegánsan rendezett, erőteljes atmoszférával bíró, helyenként pedig kifejezetten félelmetes alkotások voltak. Ezen erényeket többnyire a mostani filmjébe is sikerült átmentenie. Sajnos azonban a saját, visszafogottabb stílusát és drámai fókuszát nem sikerült teljesen jól összecsiszolnia Barker művének mentalitásával és lényegével.

Mind A rítus, mind pedig az Éjszaka házban a gyászról és a bűntudat feldolgozásáról szól. Bruckner (és írói: Ben Collins és Luke Piotrowski) a Hellraiserben is visszatér ehhez a témához. Ám ellenben az előbbi két filmmel nem nagyon tud benne elmélyedni. Noha a főhősnő motivációját az adja, hogy megpróbálja kiszabadítani – a kocka segítségével – a bátyját a pokolból, a Cenobiták közül (ahová az ő hibájából került), ám ennek feloldása kifejezetten erőtlenre sikerül. Ami azért is problémás, mert a majd’ két órás játékidő – ami a végeredményt nézve kissé hosszabb a kelleténél – alatt sokszor inkább dráma, mintsem a horror dominál. Ebből a szempontból meglehetősen problémásnak érződik az is, hogy a karakterek többsége meglehetősen sekélyes. Ez alól pedig sajnos a főhősnő sem igazán kivétel. (A többiek pedig érezhetően csak azért vannak, hogy a cenobitáknak legyen elég áldozata.)

Ami azért igazán kár, mert az alkohol- és drogfüggősége egy olyan aspektus, ami nagyszerűen illene a Barker-féle Hellraiser mentalitásába. 

Barker eredetije ugyanis az élvezetek hajszolásáról, az erőszak és a szexualitás groteszk egybefonódásáról szól. A cenobiták pedig nem azért izgalmas szörnyek, mert félelmetesen néznek ki, hanem azért, mert eredendően nem gonoszak. Nem ártó szándékkal ölnek, és nem is lesz bárki az áldozatuk. Ők azokhoz jönnek el, akik hívják őket. Azért, hogy megadják azt az élvezetet, amit – szerintük – az alany kíván. Az részletkérdés, hogy a cenobiták élvezetfogalma nem teljesen egyezik a miénkkel. Ennek megfelelően az első Hellraiser-filmben sem ők a gonoszok, hanem a vágyuk beteljesítésért mindenre képes emberi szereplők. Meddig vagy hajlandó elmenni a kielégülésért?

Ha ez a Hellraiser egyik alapkérdése, akkor egyértelmű, hogy miért ideális ehhez a történethez egy szerhasználó főhős. Sajnos azonban Bruckner nem kapcsolja össze a két dolgot. Riley függőségeinek nincs túlságosan lényegi szerepe a történetben. Ám a Barker-féle alapkoncepció így sem maradt ki teljesen a filmből. A Goran Visnjic által játszott antagonista – élvhajhász milliárdos – karakterében pont ezek jelenek meg. Nagy kár, hogy Bruckner nem mert nagyobb hangsúlyt fektetni rá, vagy egy megkérdőjelezhető moralitású főhősre. A probléma végső soron mégsem az, hogy a klasszikus Hellraiser-témák most kevésbé jelennek meg, hanem, hogy a bűntudat/felelősségvállalás/gyász kérdésköreiben sincsen érdekes, erős mondanivalója. Miközben a mostani trendekhez illeszkedően ez a filmnél is többször azt érezhetjük, hogy inkább dráma, mintsem horror akarna lenni. Pinhead és kompániája is kissé későn bukkan fel.

Abszolút jó pont azonban, hogy Bruckner igyekszik visszavinni a cenobitákat az eredeti szellemiségükhöz.

Noha a mitológiában – néha kissé körülményes – módosításokat eszközöl, hogy több legyen az áldozat. Mégsem viszi el a rémeit az eszetlen gyilkológép irányába. Nem csak Jamie Clayton által alakított, újragondolt Pinhead elképesztően karizmatikus (akinek a lebegő nemi identitása kifejezetten hű Barker eredeti elképzeléséhez), de a társai is remekül néznek ki a maguk visszataszító, hátborzongató módján. Mind dizájnban, mind megvalósításban.

Az új Hellraiser egy alapvetően igényesen és elegánsan összerakott és megrendezett horror. Bár kissé túlhúzott, ám ha nem is olyan zsigerien felkavaró, mint a klasszikus, kellemesen feszült. Atmoszférában olykor kifejezetten erős. Mint egyszeri „tinihorror”, abszolút a jobbak közé tartozik. Csak nehéz feledni, hogy a Hellraiser sokkal több (is lehetne) ennél. A modern, letisztult mentalitása pedig kevésbé illeszkedik a Hellraiser mocskos és szexuálisan túlfűtött lényegébe. Hiszen míg az eredeti bitang erős szubtextusát a háttérbe szorították, sajnos épp az új drámai témáknak, karaktereknek nem sikerült elég mélységet adni. Bár becsülendő, hogy ellenben a többi kortárs folytatással, megpróbálták újrahangolni a franchise-t. Főleg, mert bőven nem lett totál kudarc a végeredmény.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com