Kritika

Helyenként színes – Fatima – a 13. napon

Portugáliában él egy legenda, mely szerint három pásztorgyermeknek megjelent Miasszonyunk, és rájuk bízott három titkot, majd megkérte őket, hogy imádkozzanak a bűnösök lelkéért. Mindez 1917-ben történt, az első világháború zavaros és vészterhes idején. Fátimában hitték is, nem is Lucia Dos Santos (Filipa Fernandes) és két unokatestvére sztoriját Szűz Máriáról és kiáradó szeretetéről; ám a kíváncsiság nagy úr, s a hinni akarás bőven elég volt arra, hogy csodát lássanak az emberek. És arra is, hogy majd’ száz évvel később, 2009-ben Ian és Dominis Higgins filmre vigye Luciáék látomásait, mely idén került mozikba. Ez a Fatima – a 13. napon.

Az alkotást tehát igaz történet ihlette. Az angol készítők nem ítélkeznek, nem akarják befolyásolni a nézőt abban, hogy megtörtént-e egyáltalán a csoda; el kell-e hinnünk azt, amit látunk. Ők csak filmvászonra álmodták az évszázados legendát, és megpróbáltak belehelyezkedni a fátimai emberek akkori zavarodottságába. Hiszen mélyen hívő, viszonylag békés világukat felborította három gyerek, akik dajkameséket adtak elő úton-útfélen, hazugságokkal tömték az emberek fejét. Legalábbis az egyik oldalról így tűnik. De ennek az éremnek is van egy másik oldala, azon pedig olyanok álltak, akik feltétel nélkül hitték azt, amit Lucia látott, és ők is akartak maguknak belőle egy darabkát. Pont elég volt az a néhány hívószó: Szűz Mária, mártíromság, bűnös lelkek megmentése, ima, szenvedés – és máris indultak Lucia hajfürtjeiért, hátha az segít mindennapos kínjaikon.

Lucia pedig nem akart semmi különöset, csak megtartani az Istennek tett ígéretét, magányosan imádkozni az emberekért. Rezignáltan vette tudomásul, hogy minden jelenéskor egyre többen kísérik a szent helyre; hogy börtönbe vetik a feltételezett hazugságaiért. Tűrte, mert megígérte Szűz Máriának, hogy még szenvedni is képes a békéért. Igaz, a fogadalom része volt az is, hogy imával a kommunisták térnyerését kell megakadályoznia, ami kissé talán túl konkrét isteni kérésnek, s ekkor talán felötlik az emberben, hogy a gyerek túl sokszor hallgathatta ki a szülei gyertyafényes beszélgetéseit, de Higginsék még ezzel sem foglalkoznak.

Ellenben igyekeztek századeleji környezetet varázsolni. Mindezt úgy oldották meg, mintha 1917-ben készült volna a film is. Fekete-fehér képeiből ugyan néha kiviláglik egy-két színes jelenet mintegy hangsúlyozva, hogy „most nagyon fontos dolgok fognak következni”, de általában az az ember érzése, hogy egy százéves kópiát néz. Rengeteg áttűnést látunk (ez már egy ideje nem dívik), és bátran használ olyan kameraállásokat, amelyek már rég kikoptak a filmművészetből. A politikai hatalmasságot szimbolizáló férfit kizárólag alulról fényképezik, így még a néző is a székébe lapul, nehogy őt is börtönbe zárja az óriás a gyerekek mellé; a kicsikre pedig szinte mindig lefelé tekintünk, ezzel fejezik ki, mennyire gyenge, kiszolgáltatott lények ők. De bármit mondanak is, lehetetlen őket bántani, hiszen kicsik.

Tovább erősíti az anakronizmust a széteső szerkezet, a balladai cselekményvezetés; mint amikor még nem voltak tisztában a filmkészítők a forgatókönyvírás szabályaival, és nem tudták, hogyan kell pontosan és közérthetően összefűzni egy történet szálait, így foghíjas marad. A túláradó, giccsbe hajló zene is illik a koncepcióba, minden érzelmes jelenetet dagályos szimfóniával támogat a zeneszerző. A film csúcspontja pedig, a „Nap tánca” Eizenstein híres odesszai lépcsőire emlékeztet, ahol zsigerig ható szimbólumok képei sokkolták a nézőt, és a bevillanó közeli képek a riadt arcokról adrenalinfröccsel kényszerítettek szemöldökráncolásra. Itt a csodát hivatott minél jobban bevésni a szívbe és az agyba, de a hatás szinte ugyanaz. Rendkívüli koncepció ez a XXI. században. Mindehhez társul a szereplők játéka, amely a némafilmes időket idézi. A túlzott mimika és egysíkú arcrándulások tehát természetesek a filmben, azt meg majd megnézzük egy más jellegű alkotásban, hogy a színészek képesek-e valódi, finom arcjátékra.

Olyan ez a film, mint Karinthy Frigyes sokat emlegetett női arca. „Érdekes ez az arc. Nem szép, de érdekes.”

Fatima – A 13. napon (The 13th Day)
színes, feliratos, angol életrajzi dráma, 85 perc, 2009 (12)

rendező: Ian Higgins, Dominic Higgins
forgatókönyvíró: Dominic Higgins, Ian Higgins
zeneszerző: Andrew Guthrie
operatőr: Dominic Higgins, Ian Higgins
producer: Natasha Howes
vágó: Dominic Higgins, Ian Higgins

szereplők:
Filipa Fernandes (Lucia Dos Santos)
Jane Lesley (Maria Dos Santos)
Michael D’Cruze (Antonio Dos Santos)
Tarek Merlin (Arturo Oliviera Santos)
Derek Horsham (Tito Marto)
Siiram Mohammed Ali (katona)
Ian Attfield (riporter)

IMDb
http://www.the13thday.com/

Moldován Tünde

Moldován Tünde

Moldován Tünde tanító-újságíró, a magyar nyelv(tan) szerelmese, a Filmtekercs lektora. Mindegy, hogy blockbuster, független, európai, hollywoodi, a szórakozást és művészi értéket mindben megtalálja. A filmekre pedagógus-szemmel tekint, a gondolatai filmelemzés közben is a társadalom és morál körül forognak.

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..