Kritika

Felépüléstörténet – Herself

Egy bántalmazó kapcsolatból kilépő nő épít házat gyermekeinek Phyllida Lloyd legújabb filmjében. A tavalyi Sundance filmfesztiválon debütáló Herself érzékeny karakterrajzot nyújt egy anyáról, aki egyszerre felépít és felépül.

A családon belüli erőszak napjainkban is lesújtó statisztikákat produkál világszerte. Egy nehezen tetten érhető társadalmi problémáról van itt szó, hisz az otthon falai elrejtik úgy a bántalmazót, mint áldozatát. Mindeközben a nőket és gyerekeket védelmező törvények, valamint a segítséget nyújtó szociális intézmények valójában képtelenek megelőzni azt, hogy az abúzus bekövetkezzék. Írország a családon belüli erőszakot felmérő statisztikák élvonalában szerepel, de elég a kortárs ír film toposzaira ránézni ahhoz, hogy mindez hivatalos adatok híján is nyilvánvalóvá váljék. A 2019-es Rialto például furcsamód a látens homoszexualitás témáján keresztül mutatja meg a patriarchális rend lekezelő uralmát.

A Herself pedig egy bántalmazott anya révén bontja ki a családi abúzus témáját.

Phyllida Lloyd, aki rendezett már grandiózus musicalt (Mamma Mia!) és robusztus életrajzi filmet (A Vaslady), ezúttal a Herself apropóján egy sokkal intimebb, „indie-barátabb” alkotással jelentkezik.

Sandra (Clare Dunne) fojtogató terrorban él férje, Gary (Ian Lloyd Anderson) oldalán. Egy jól időzített segélyhívás és a nő eltört csuklója kell ahhoz, hogy a férfitől elmeneküljön, lányaival együtt. A férjtől való hirtelen elszakadás azonban talajvesztetté teszi Sandrát. Hiába a szociális háló és a férjtől érkező gyermektartás, a nő élete egy szűkös hotelszobába ragad. A kiutat keresve Sandra rábukkan az ún. self-made házak ötletére, ami által jóval olcsóbban teremthetne otthont lányai számára. Aranyszívű munkáltatójának, Peggynek (Harriet Walter) és közvetlen környezetének önzetlen segítségével útnak is indítja a projektet. A bökkenő pusztán az, hogy Gary hallani sem akar Sandra és közös gyermekeik új életéről, így erőszakosan kapaszkodik a családba, amit éppen ő forgácsolt szét.

A forgatókönyvet Malcolm Campbell és a film főszereplője, Dunne jegyzi, utóbbinak köszönhetően karakter és történet viszonya láthatóan szorosabbá válik. Ezen belül

a film erénye, hogy főhőséről lerázza a mártírszerű és az önsajnáló mellékzöngéket.

A lehető legtriviálisabb cselekvéseken át rajzolódik ki Sandra alakja, aki reggeltől estig munkahelyei között ingázik, majd fáradtságtól eltompultan szunnyad el lányai mellett. A forgatókönyv tehát bátran hagyatkozik a kép vagy éppen a szereplők gesztusainak narratív erejére és nem beszélteti túl hőseit. Ezt a kiegyensúlyozottságot csupán a film erőltetett zenei aláfestése töri olykor meg. A mollban csengő szomorú popdalok és a pörgős montázsok az amúgy szépen kivitelezett realista elbeszélésmódnak egyrészt ellentmondanak, másrészt aláássák azt. Lloyd pedig menetrendszerűen iktatja be ezeket a „zenés betéteket”, apró puccskísérletek benyomását keltve. Szerencsére a Herself ezen kilengések ellenére is képes megtalálni a nézőjéhez vezető utat. A Sandra iránt érzett empátia és Dunne kiváló alakítása áthidalja a film fals hangjait.

Az abúzus társadalmi méreteket öltő problémája elegánsan épül be a narratívába, a kiragadott, egyéni történet egy olyan mintát visszhangoz, amely számos más családban is megismétlődhet. A férj érzelmi zsarolásba torkolló ígéretei (a „majd megváltozom” mottója) és az, ahogyan a nőt megkísérti a lehetséges újrakezdés gondolata, passzentosan ábrázolja a házastársak között feszülő érzelmi libikókajátékot. Lloyd rendezésében a film ennél is tovább megy és a családi drámából fokozatosan gyógyulástörténetet farag. Tulajdonképpen

a Herself egy pofonegyszerű, mégis hatásos metaforából táplálkozik.

Sandra a szó szoros értelmében otthonteremtő lesz a lányai számára, a ház felépítése pedig úgy kötődik a nő személyes felépüléséhez, akár egy köldökzsinór.

A „Tis Herself” ír terminusa, ami általában a „ház úrnőjét” jelöli, frappánsan köszön vissza a film címében, mindazonáltal Lloyd tartózkodik attól, hogy a családi erőszakot kulturális kontextusból vizsgálja. Ugyanis az, hogy Írországban feltűnően riasztó az abúzusok rátája, felveti a miért kérdését. A tényezők között szerepelhet a szexizmus, a katolicizmus befolyása vagy netalán az is, hogy az írek állítólag nem szeretnek beavatkozni más családok ügyeibe, akkor se, ha problémát látnak. Bár a film nem keresi ezekre a választ, annyit azért elárul – Gary anyjának karakterén keresztül – hogy a családon belüli erőszak generációról generációra átruházott probléma. Mindeközben a Herself központi témáját a képi világ fordítja le a maga vizuális nyelvére. Teszi ezt remegő kézi kamerával és villanásnyi flashbackekkel, melyekben a családi traumák egy-egy kitörölhetetlen momentuma elevenedik fel. Tom Comerford operatőr kameramunkája szorosan követi Sandrát, a főhős instabilitása és félelme mintha párbeszédet folytatna az egyensúlyukat elvesztő beállításokkal.

A Herself nem egy önmegvalósításról szóló tündérmese. Sandra küzdelme az új otthonért és lányaiért nem az erős nő megrendítő címlapsztorija. Sandra küzdelme a túlélésről szól. Phyllida Lloyd noha nem hibátlan, de fontos filmmel tért tehát vissza. Rendezése megmutatja azt, ahogy a családon belüli erőszak börtönné alakítja az otthont és azt, hogy a börtönből való kilépéssel a család védelméért folytatott küzdelem korántsem ér véget.

Farkas Boglárka Angéla

Farkas Boglárka Angéla a kolozsvári Sapientia EMTE fotó-film-média szakán végzett 2019-ben. Jelenleg a Sapientia mesterszakán filmtudományt hallgat, valamint a Babeș-Bolyai Tudományegyetem alkalmazott médiatudományok mesterszakán tanul. Írásai a ’tekercsen kívül a Filmtetten is megjelennek. Szereti a szerzői és az indie filmeket, továbbá nagy rajongója a coming-of-age történeteknek és a látványon túlmutató sci-fiknek.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com