Grosan Cristina második filmjével egyetemes gondolatot csillant meg, de a Hétköznapi kudarcok értékes része mégis a világiban lenne.
Utakat elmosó özönvíz, zavarodott állatok, a természet haragja archív felvételeken. Így indul a Hétköznapi kudarcok, Grosan Cristina legújabb filmje. Csupán egy évvel a még inkubátorprogramban készült A legjobb dolgokon bőgni kell után a rendezőnő második nagyjátékfilmjét a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál után a Cinefest is bemutatta, sőt ennek a filmnek jutott a teljes fesztivált ünnepélyesen lezáró szerep. A 18. miskolci mustrát a cseh-magyar-szlovák-olasz koprodukcióban készült, de teljesen cseh nyelvű film mindenképpen lezárta, igaz, sokkal álmosabban, mint arra számítottunk.
Hana (Tatjana Medvecká) férje nem oly régi halála után a gyász folyamatát elősegítő csoportterápiára jár és munkahelyét is elveszíti. Közel a nyugdíj, így tőle búcsúzik el legkönnyebben a modern környezetű cseh multi. A nőben még teng a tenni akarás, így nehezen fogadja el a nyugdíjaséveket. Csak telefonon át hallott családon belüli jóakarói egy robot kutyát ajándékoznak neki, hogy legyen társasága. Bár Hanát nem tölti el örömmel, kicsomagolja és beindítja a műszőr borította házikedvencet, ami az egyetlen jele, hogy néhány évvel a jövőben járunk (vagy a világ olyan részén, ahol létezik ilyen gép – a filmen kívül én ezzel nem találkoztam). A nő életében a kudarc egyértelmű, ráadásul a cím ígéretéhez híven, teljesen hétköznapi.
Ugyanilyen csalódás hozza közös nevezőre a Hétköznapi kudarcok két másik főszereplőjét, akiknek története bár találkozik, nem fűződik teljesen össze.
Tereza (Nora Klimesová) tízes évei első felében jár és – mint tapasztalatból tudjuk – ebben a korban nem könnyű barátokat szerezni. A lány esete annyiban más, hogy két „menő” lányon kívül senki sem jelenik meg a szülinapi buliján, hiába ad bele apait-anyait az édesanyja. Edita Kerekes Vica megformálásában vajmi kevés szerephez jut, de a Hab és az Apró mesék sztárja ismét bebizonyíthatja, csehül is magabiztosan játszik.
Tereza szomorú szülinapi bulija után Silvát ismerjük meg (Beáta Kaňoková), aki azonos nemű párjával neveli fiúgyermeküket. A nő nehezen kezeli fia viselkedését, legutóbb például egy osztálytársának okozott orvosi beavatkozást igénylő sérüléseket. Silva haragtól és bűntudattól vezérelve otthagyja fiát a pláza játszószobájában, hogy a mókuskerékből kiszabadulva igyon egy kávét. A nő drámája frusztrációtól terhes, és talán ezért minden perce átélhető. Kétségkívül ez a szegmens a film legerősebb része, a történet mégis inkább ingoványos talajra téved.
A cseh égbolton megjelenő északi fények csak az előjelei azoknak az apró, de annál különösebb eseményeknek, amik a három nő egyetlen napját végigkísérik. Vezetékek szikráznak, születésnapi szalag gyullad ki, és ha a szereplők észre is veszik, inkább saját problémáikkal foglalkoznak. A Hétköznapi kudarcok központi gondolata valahol itt keresendő és ennyivel le is zárható:
tűnjenek bármekkorának csalódásaink, hibáink, rossz döntéseink, a világ egyre égetőbb globális problémái mellett csupán parányi méretűek.
Az egyik oldalon a kisszerű emberi problémák, a másikon a felfoghatatlan és az egyetemleges, de hol van a poétikai biztonság, aminek segítségével az alkotó erről beszélni tud? A Hétköznapi kudarcok leginkább ennek hiányáról tanúskodik, amikor kifejtés helyett magába fordul és a nézőre bízza a verbalitást háttérbe szorító cselekmény értelmezését.
Mikor mind a három szereplő a plázában, vagy akörül van, különös robbanás rengeti meg a környéket. Hirtelen elszabadul a káosz, azzal pedig a film vonzalma is odavész. A kezdeti érdeklődés a film kissé nyomasztó, mégis mindennapokból ismerős hangulata és a különös történések felé a kibontakozás után szertefoszlik. Helyébe kidolgozatlanság és elnagyolt drámaiság lép.
Grosan Cristina A legjobb dolgokon bőgni kellben korosztálya égető problémájával foglalkozott. A Hétköznapi kudarcokban metaforikusabb módon közelített egy globális probléma felé, de kevesebb sikerrel. Silva karakterén keresztül a rendező láttat és a néző is képes látni mindazt, ami a harmincas évei elején járó anyában sűrűsödik, de a másik két karakterből ez érzelmi többlet hiányzik. Pedig Hana és Tereza is megkapják a saját lezárásukat, előbbi a robotkutyát temeti el, utóbbi megmenti egy újszülött macska életét. Ahogy haladunk előre a cselekményben, a film időrendisége úgy bonyolódik, de különösebb hatás nélkül újra egyetlen szálon fejeződik be.
Hiába a film kiemelkedő operatőri munkája a tükröződő üvegfelületeken megjelenő torzított, de nyugodt kompozíciókkal. Van a filmben egyfajta különösség, de mintha a rendező maga sem tudná, mire tapintott rá. A film csupán gondolatfoszlányokat közöl, de hiányzik az, ami mondatokká tudná fűzni mindazt, amit látunk. A magyarázatként szolgáló zárókép pedig inkább idézőjelbe teszi azt, amire a történet kifut. Lezárás helyett egy megkezdett zárójel, amit a stáblista zár rövidre, a néző pedig nyugtalan marad.
A nyugtalanság oka viszont nem gondolatébresztő, termékeny kérdés, hanem csak egy be nem fejezett félmondat.
A film végére Hanában megdől a borjú, felhívja a csoportterápián megismert férfit, elindul a gyász feldolgozásának útján. A néző viszont tanácstalan marad, mi is történt az elmúlt másfél órában? Ízléstelen lenne leírni, hogy kudarcot vallott a Hétköznapi kudarcok, még akkor is, ha hiányérzet marad a vetítés után. Az viszont állítható, hogy Grosan Cristina filmje a csendet választja beszéd helyett, de ezzel a szótlansággal csak a művészieskedés álcáját ölti fel, hogy leplezze: saját mondanivalójába is belezavarodik.
A Hétköznapi kudarcok várhatóan október 27-től látható a mozikban.
