Kritika

Hétköznapokban bujkáló csodák – Ondine

Neil Jordan otthonosan mozog mind a hétköznapi, mind az azon messze túlmutató csodák világában. Filmjei különös érzékenységgel ragadják meg a mindennapokban a varázslatost, de ugyanilyen módon mutatnak rá a természetfelettiben megbújó profánra is. Újra és újra rávilágítva arra, hogy a kettő csak egymás viszonylatában nyerheti el valódi jelentőségét.

Legújabb rendezése, az Ondine egyrészről tanmese, ami egyértelműen, ám elkerülve a didaktikusság csapdáját, olyan csodákról mesél, amelyek bárkivel megtörténhetnek. Másrészről egy mélyen megható, szívet melengető történet, azok közül, amelyek úgy kezdődnek, hogy egyszer egy napon történt valami, ami mindent megváltoztatott.

Egy nap Syracusenak szokatlan fogás akad a hálójába. Egy gyönyörű lány, aki nem csak arra nem emlékszik, hogy hogyan került a tengerbe, de még saját nevét sem tudja megmondani. Egy dolgot azonban biztosan tud, a halászon kívül senkivel sem akar találkozni. Syracuse igyekszik eleget tenni kérésnek és anyja üresen álló házában szállásolja el. Persze a kisváros lakóinak szeme elől nem lehet sokáig elrejteni az titokzatos jövevényt, akiről egyre különösebb dolgok derülnek ki. Syracuse minden lében kanál kislánya, Annie, pedig egyre biztosabban hisz abban, hogy nem véletlenül választotta magának a furcsa vendég az Ondine nevet, valójában egy vízi tündér lakik náluk.

A történetre szépen rímelő operatőri munka sajátos hangulattal ajándékozza meg a filmet. Ezen belül is leghangsúlyosabb a kiváló helyszínválasztás. Persze tudjuk, hogy az ír partok gyönyörűek, és a film megtekintése után garantáltan elkezdjük böngészni egy írországi nyaralás lehetőségeit, de ebben az esetben a lenyűgöző képek mögött jól átgondolt koncepció húzódik. Meseszerű történethez meseszerű táj illik.

Ez a táj azonban nem csak díszlet, a narratív szerkezet részeként a szereplőkről is mesél. Úgy feszül egymásnak a meredek sziklákat szüntelenül ostromló tenger képe, mint Ondine múltja és jelene. Amikor pedig Syracuse áll a tengerparton egy elhagyott roncs ladik mellett, a kép a férfi elfuserált, mégis sok szépséget is rejtő múltjáról vall, és arról a szomorúságról, ami élete állandó része. A sort hosszan lehetne folytatni.

A legtöbb esetben ezek a képek, beállítások kiválóan működnek, néha azonban kissé erőltetettnek hatnak. Utóbbi csoportba tartozik az Ondine múltjából érkező férfihez kapcsolódó jelenetek nagyobb része, amelyek egyben a leggyengébb pillanatai is a filmnek. A koncepcióra való törekvés ebben az esetben is egyértelmű, de egyszerűen  nem működik megfelelően, ami miatt ezek a képsorok nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy végül összességében is kicsit egyensúlytalannak érezzük a filmet.

Az operatői munka mellett a film másik nagy pozitívumaként jó érzékkel kiválasztott színészeket említhetjük. Colin Farrell remek. Az Ondine-t alakító Alicja Bachleda döbbenetesen szép. A legnagyobb meglepetést azonban a rendkívül fiatal Alison Barry szolgáltatja Anne szerepében, aki azzal együtt fantasztikusan alakít, hogy ez az első nagyobb filmes szerepe.

Végeredményben az Ondine egy lassú és szép film, ami okosan ringatja a hétköznapi mesék világába a nézőt. Nem tartozik a rendező legerősebb munkái közé, de mindent összevetve egy igazán szerethető alkotás, ami kiváló választás melankolikus, esős napokra.

Mlinárik Mariann

Mlinárik Mariann az ELTE-n szerzett MA diplomát filmelmélet és filmtörténet, illetve történelem szakokon. Érdekli a streaming platformok világa. Szívesen készít interjúkat. Szabadidejében fotózik, néhány képe az oldalon is látható.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com