A HHhH ugyan mindkét szembenálló felet bemutatja, de azonosulni egyikkel sem tudunk, így pedig Reinhard Heydrich megölése egyszerűen érdektelen marad.
Reinhard Heydrich meggyilkolása rendkívül népszerű filmtéma: az elmúlt hetven évben tucatnyi alkalommal dolgozták már fel. Többek közt Fritz Lang (A hóhér halála) és Douglas Sirk (Hitler’s Madman) is készített róla filmet, de készült brit változat (Operation: Daybreak), és több cseh játék- illetve dokumentumfilm is az egyetlen náci vezetők elleni sikeres merényletről. Az izgalmas alaptörténet ellenére mégis túlzásnak tűnik, hogy egy éven belül a regényes című HHhH – Himmler agyát Heydrichnek hívják a második mű a gyilkosságról. Tavaly az Anthropoid nyúlt a témához (Sean Ellis filmjét nálunk nem mutatták be) – a HHhH premierjét éppen az azonosságok miatt kellett elhalasztani. Igaz, nem sokat veszítettünk volna, ha egyáltalán nem jut el a mozikba a Laurent Binet sikeres francia regénye alapján készült alkotás.
A HHhH érdekes fogással újíthatná meg a jól bevett formulát: egyszerre mutatja be Reinhard Heydrich (Jason Clarke) és a cseh ellenállók (Jack Reynor, Jack O’Connell) nézőpontját.
Csak sajnos borzasztóan sután teszi mindezt.
A játékidő első felében kizárólag az egyre magasabbra törő egykori tengerésztiszt sorsát ismerjük meg, ezután – majdnem egy óra elteltével – bekapcsolódunk a meggyilkolását tervező cseh ellenállás történetébe. Mintha félúton egy új film kezdődne, ami egészen radikális gondolat – ám a két történetszál egyáltalán nem lép párbeszédbe egymással később sem, steril módon léteznek egymás mellett. Nehéz értelmezni, hogy ezek után ki a film főhőse: Heydrich ugyanis a látottak alapján korántsem nagyformátumú karakter de az ellenállók papírmasé figuráival sem azonosulhatunk. A gigászok harca – ha ez lett volna az alkotói szándék – pedig végképp elmarad.
A filmet egyetlen jelenetével tökéletesen lehet jellemezni. Heydrich zongorázni tanítja kisfiát, majd – mintegy mellesleg – megjegyzi a feleségének, hogy ő lesz a Cseh-Morva Protektorátus vezetője. A HHhH ugyanígy minden fontosabb történelmi eseményt a háttérben hagy, de közben nem teremt elég izgalmas előteret ahhoz, hogy ezen is átsüssön a tét. Heydrich ugyan Hitler és Himmler után a náci Németország harmadik legfontosabb embere volt, személyének jelentősége mégsem érzékelhető a filmben, hiszen jóformán csak sortüzek levezénylőjeként látjuk, politikai ténykedése homályban marad.
Egészen nevetséges például, ahogy az Endlösung forgatókönyvét a halálos ágyán átnyújtja Himmlernek.
De nem csak Heydrich történetszálából irtja ki a film a világháború jelenvalóságát: történelmi háttérismeretek nélkül a cseh ellenállás tevékenységét is nehéz értelmezni, ad absurdum megérteni, hiszen semmi nem derül ki róluk. Különösen azért fájó, hogy a láthatatlan párviadal drámája képeskönyvvé egyszerűsödött le, mert a film rendezője, Cédric Jimenez hasonló helyzetben egyszer már elkövetett egy bravúrt. A The Connection (amely tulajdonképpen A francia kapcsolat francia átdolgozása) ugyanígy személyes történeteken, apró epizódok láncolatán, a két szembenálló fél együttes bemutatásán keresztül fest nagyon is élő és megrázó képet egy szövevényes, nagy jelentőségű ügyről – a HHhH viszont semennyivel nem hozza közelebb a nézőkhöz a hőseit vagy a második világháborút.
Épp a kétdimenziós, jelentőségüket vesztett figurák miatt fordulhat elő az, hogy a HHhH-ban még az izgalmas részek, tehát a merényletet közvetlenül megelőző és követő pillanatok sem azok: a film egyszerűen semmilyen viszonyulást és érzelmet nem vált ki a nézőjéből. Illetve egyet talán mégis: mivel a jelenetek többségét Budapesten és környékén vették fel, büszkén fedezhetjük fel az ismerős helyszíneket. Aki tehát szeretné látni, hogy mutat a szentendrei skanzen cseh falucskaként, miként fest a Budai Vár horogkeresztes zászlókkal fellobogózva, esetleg érdekli, milyen villamosok futottak a Józsefvárosban hetven évvel ezelőtt, annak talán megéri benevezni a filmre.
