A jégsivatag szerelmétől vezérelve egy kutató segített megmenteni a világot – tudomány és szépség egyben: az Ég és jég között egyszerre érv és életrajz.
Claude Lorius francia sarkkutatóról szuperhős-filmet kellene forgatni egy igazságos világban. Hihetetlen körülményekkel dacolva járult hozzá a Föld megmentéséhez. Fiatalon szerelembe esett az Antarktisz fenséges és életveszélyes tájaival, és azóta húsznál is több expedíción járt ott, kutatószenvedélye pedig a meteorológia egyik legjelentősebb felfedezéséhez vezetett: a több százezer év klímatörténetét és napjaink éghajlat-válságát feltáró jégmintákéhoz.
Ahogy Loriust a bolygó legbarátságtalanabb sarka iránti szeretete vezérelte, a filmet is finom érzelmek mozgatják: a tisztelet, a szépség iránti érzék, az igazság iránti odaadás. Nem szuperhős-eposz, inkább emlékfestmény archív felvételekből és a kutató visszaemlékezéséből. Csakhogy ez az emlékezés nem nosztalgia ám. Célja van, ahogyan Lorius egész élete is egy cél felé irányult (utólagos bölcsességgel élve – hiszen a huszonéves kutatódiáknak még fogalma sem volt későbbi nagyívű életpályájáról, és mégis elutazott az Antarktiszra). A cél pedig annak az igazságnak kimondása, hogy a bolygó melegszik, és ezt mi okozzuk.
A sarkkutatás romantikája a valóság gyötrelmeivel keveredik a filmben. A lefagyott bajszok, a mínusz ötven fokban tomboló viharos szél, a jég alá vájt egérlyuknyi bázisok, a hetekig mosatlan ruhák dacára Lorius egyre a sarkkutatás iránti odaadását hangoztatja, szívből, őszintén, hihetően: az űrkutatás és az óceánfenék mellett nincs is már hasonló kihívást nyújtó hely az ember számára. Majd amikor eljutunk a Marsra, azokkal az űrhajósokkal készül ilyen dokumentumfilm kilencvenéves korukból visszatekintve. És talán annak lesz ilyen súlya – ha jól időzítik.
Az Ég és jég között ugyanis politika is. Nem lehet politikamentes a párizsi, történelmi klímacsúcs előtt (és a közelgő amerikai elnökválasztás előtt, amelyen az egyik oldalt súlyosan megterheli a klímaszkeptikusok szektás nyomása). Cannes sem hiába ünnepelte idén tavasszal. De jó fajta politika: az igazság terjesztése a művészet eszközeivel. Luc Jacquet, minden idők egyik legfelkapottabb öko-dokumentumfilmje, az Oscar-díjas A pingvinek vándorlása rendezője most olyan munkát készített, ami egyszerre érvel és gyönyörködtet, ugyanakkor személyesebb és őszintébb, mint a 2005-ös film: nem szorul antropomorfizációra és fiktív narratívára, csak meséli a valóságot.
És nem is polémiázik. Az öreg Lorius, aki hosszú életét expedíciókon töltötte, sokkal többet tud annál, hogysem leállna vitatkozni divat-szkeptikusokkal. Ahogy a vásznon kibomlik karrierje, úgy értjük meg mi is (a film szépségesen illusztrált, de szűkszavú magyarázatai nyomán) felfedezéseinek működését.
