A Velencei Filmfesztivál legnagyobb meglepetése lett Richard Linklater kaméleonszerű bérgyilkosról szóló filmje. A Hit Man – akárcsak maga Gary Johnson – távolról sem olyan, mint amilyennek elsőre tűnik, és ebben rejlik az igazi erőssége.
Egészen szürreális élmény volt David Fincher komor, szigorúan kiszámított, vérprofi bérgyilkosról szóló The Killerje után beülni a Velencei Filmfesztiválon a Hit Manre. Richard Linklater alkotása ugyanis nagyjából az első mondatával érvénytelenítette Michael Fassbender karakterének egész lényét. Eszerint bérgyilkosok egyszerűen nem léteznek. A maffiának ugyan megvannak a maga végrehajtó emberei, hiszen erre nem egy bizonyítékunk van a történelemből – nem vicc: Woody Harrelson apja is egy volt közülük. De civilként nem szerződtethetünk senkit, hogy tegyen el láb alól egy általunk nem kedvelt személyt. Ha mégis leülsz tárgyalni egy bérgyilkossal, kezdj el gyanakodni: amint átcsúsztatod a pénzt az asztalon (vagy ha nagyon dörzsölt vagy: alatta), máris lekapcsolnak a rendőrök. Legalábbis Skip Hollandsworth 2001-es cikke szerint, melyet a magát bérgyilkosnak álcázó Gary Johnsonról írt, akit több, mint 60 ember kiiktatására akartak már felkérni.
Ez az anyag inspirálta Richard Linklatert és a vele szépen csendben már évek óta együtt dolgozó Glen Powellt. Első közös munkájuk a 2006-os Megetetett társadalom volt, amiben a színész csak egy cameo rövidségű szerepet kapott, a Hit Man ötlete pedig az Apollo-10,5: Űrkorszaki gyerekkor forgatásán pattant ki a párosból. A színész és a rendező ugyanis közösen írták a Hit Man forgatókönyvét, mely nem idegen gyakorlat Linklater számára: ugyanezt csinálta Ethan Hawke-kal és Julie Deplyvel is a Mielőtt-trilógia két részénél. Powell és Linklater a valós eseményekből nyertek ihletet, persze erősen fikcionalizálva Gary Johnson történetének nagy részét–
a leghihetetlenebb része azonban színtiszta valóság.
Powell alakítja a visszahúzódó, szerencsétlen filozófiaprofesszort. Hobbija a madárles, van két macskája, és amúgy szeret bütykölni dolgokat, így keveredett a rendőrséghez, ahol mellékállásban lehallgatásokban segít. Egy alkalommal azonban a bérgyilkosként beépülő rendőr kiesik a képből. A helyettesítésére Garyt küldik be, aki azonnal teljesen más emberré változik, amint felveszi a bérgyilkos szerepét. Michael Fassbender Gyilkosához hasonlóan Gary is mesterévé válik az álcázásnak – ő azonban nem elvegyülni szeretne. Alapos kutatómunka után választja ki a „kliens” fantáziájában élő bérgyilkos-perszónát: lesz belőle creepy pszichopata, Neo-utánzat, primitív redneck, és szexi, magabiztos Fincher-féle Gyilkos.
A férfi precízen felépített személyiségei tükörképet mutatnak az emberi viselkedésről: arról, hogyan szabjuk személyre és a helyzetre azt, hogy melyik énünket mutatjuk éppen. Linklater egyébként is elmereng a filmben az identitás, önkép témaköréről, filozófiaprofesszorként pedig Gary erre a tökéletes alany. Nem csak ő maga tart előadást az ember személyiségének rétegeiről, vele is szívesen beszélgetnek a témáról. Melyik az „igazi” oldalunk? Képesek vagyunk a változásra? És ha igen, akkor akár saját magunk „jobb” verziójává is válhatunk?
Linklater optimista meglátása szerint abszolút.
Megtehetjük, hogy a bennünk rejlő magabiztosságot a felszínre hozzuk, határozottakká, öntudatossá válunk akkor is, ha korábban félénk, visszahúzódó, önbizalomhiányos emberek voltunk. Ezt mutatja mindenesetre Gary példája, aki a „fake it till you make it” (magyarul nagyjából: „játszd el, amíg valóság nem lesz”) módszerét alkalmazza. Bár nem tudatosan, hanem egyszerűen rákényszerül.
A Hit Man ugyanis akkor indul be igazán, amikor Madison (Adria Arjona) szeretne megszabadulni bántalmazó férjétől, ezért felbérelné „Ront” – még mindig a jó öreg Gary Johnsont – a feladatra. Hollandsworth cikke egy hasonló esettel zárul, melyből kiderül, hogy a való életbeli Gary tényleg futni hagyta a nőt – innen gondolták tovább a sztorit Linklaterék. Madison elhagyja a férjét, felkeresi Ront, Gary pedig ebben a perszónában ragadva kommunikál a lánnyal; így a határok Gary és Ron között szépen lassan elmosódnak. Elvégre Ron szöges ellentétje Garynek: stílusos, vagány, tudja, mit akar az élet minden területén. Ő az a fajta sármos fickó, akit egy olyan nő, mint Madison elképzel, ha a bérgyilkosokra gondol. És akiért Gary munkatársai is azonnal felrúgnák a HR összes szabályát.
Hiszen annak ellenére, hogy a szakma nem létezik per se, a popkultúra belénk táplálja az ideákat arról, milyen is egy bérgyilkos. Linklater ezt egy zseniális montázzsal illusztrálja a Hit Man elején, ahol a 365 nap-szerű romantikus ponyvától különböző komolyabb filmekig hoz példát a hivatás képviselőiről. Madison pedig olyan nő, akinek szüksége van az élete romantizálására –
ezért kapja ő a Mr. és Mrs. Smith Johnját idéző Ront.
A Hit Man ezen túl is számos bérgyilkosra tesz utalást: Gary és A szamuráj Jef Costellója például egyaránt madárrajongók, és úgy vesz 180 fokos fordulatot Gary személyisége az első bevetésén, mint Jamie Foxx taxisofőrjének a Collateral: A halál zálogában. Miközben a Hit Man a műfaj filmjeinek – többek között Fincher The Killerjének – teljes antitézise. Bár Madison és Gary kapcsolata kezdetben a Kettős kárigény/Gyilkos vagyok duplacímmel ismert klasszikus film noirt idézi, és a férfi valóban letér a törvény útjáról, a Hit Man ezt is revizionálja. Így mindez csupán az év legszórakoztatóbb romantikus akcióvígjátékának katalizátorává válik.
Glen Powellről a Top Gun: Maverick óta tudjuk, hogy döbbenetesen karizmatikus (nehéz Tom Cruise mellől kiemelkedni, de neki sikerült), A szerelem asszisztensei óta pedig azt, hogy remekül állnak neki a romantikus szerepek. A kettő keveréke most Gary Johnson alteregója, a férfi professzor-énje pedig csak bizonyíték arra, hogy Powell meglehetősen jó színész: hitelesen adja a szerencsétlent. (Bár diákjai „Mikor lett szexi a tanárunk?”-kérdése azért még így is indokolatlan.) Powellből ugyanis süt a szupersztárságra való potenciál, még amolyan Clark Kent-formájában is – ahogy Adria Arjonából is. A színésznő eddig olyan sorozatokban játszott, mint a Good Omens vagy az Andor, filmben pedig csak a Morbiushoz volt balszerencséje, azonban egyértelműen helye van a hollywoodi csillagok között.
Linklater mesterien aknázza ki a színészei közötti szikrázó levegőt, így a Hit Man az 1990-es évek szexi, őrült humorral megspékelt, izgalmas akciófilmjeit idézi. Úgy éleszti újjá ezt a műfajt, hogy az kitöltsön egy tátongó űrt Hollywood fáradt, folytatásokkal, remake-ekkel és franchise-okkal teli kínálatában. Közös vonása ez a The Killerrel, még ha más irányból, más hangulatot keltve is közelítik meg a feladatot. Úgy tűnik, Richard Linklater és David Fincher közös erővel támasztják fel az Álomgyárból kikopott szórakoztatást.
A filmet a Velencei Filmfesztiválon láttuk. További cikkeink az eseményről itt.
