Kritika

Hitchcocksághoz öltözve – Dominó

Hiába Nikolaj Coster-Waldau, hiába a 21. század forró tematikája, a terrorizmus és hiába a hitchcocki zene, fények és beállítások fel-felbukkanása, Brian De Palma továbbra sem találja régi önmagát. A Dominó (Domino) súlytalan és semmilyen, de a ’40-60-as évek legjobb krimi-thriller-akció műfaji alkotásainak megidézése miatt egyszer nézhető.

Brian De Palma olyan kiváló alkotásokat tudhat maga mögött, mint A sebhelyesarcú, a Gyilkossághoz öltözve, a Carrie vagy az Alibi test. Sajnos az elmúlt egy-két évtizedből azonban már nehezebb filmtörténeti jelentőséggel bíró filmet találni a munkásságában. A rendező hangja, egyedi látásmódja és hangulatépítése még frissebb munkáiban is visszaköszön olykor, de hol van már a régi dicsőség, a régi minőség. Legújabb műve, a Dominó is talán éppen azért zavaróan semmilyen, mert tudjuk, hogy mire is képes az alkotó. Sőt, a film első 15-20 perce meg is mutatja, miért is számít De Palma a ’70-es, ’80-as évek egyik legnagyobb rendezőjének.

A film két rendőrrel indít, akiket kihívnak egy szomszéd bejelentése alapján, aki dulakodást hall. A lakást megközelítve belebotlanak egy férfiba, akinek véres a cipője: a Nikolaj Coster-Waldau megformálta főszereplő szétválik a társával. Ő továbbmegy a szóban forgó lakáshoz, a társ pedig a letartóztatott férfival marad. Az azonban nagyon hamar kiszabadul a bilincsből, és elszabadul a pokol. Hihetetlen feszültséggel zajlik előttünk a jelenet, ahogy párhuzamosan látjuk a kiszabaduló kezet és a lakásba felérő rendőr elszörnyülködését egy megkínzott hulla látványán.

Jó ütemben váltakozik a két tér, a szereplők közti viszonyokat pedig tűpontosan mutatják be a kameraállás és a szögek. Majd egy Szédülést idéző tetős üldözést követően, amely egészen a német expresszionizmus kizökkentett egyensúlyáig és éles szögeiig nyúlik vissza, a rendőr és a gyilkos paradicsomládákba zuhan. Ezek a képsorok szinte hibátlanok: borzongásig megidézik Hitchcockot a zenei aláfestéstől kezdve a tempóig, a kameramozgáson át az apró szimbólumokig. Teljesen becsap a film, mert azt sejteti, hogy ha nem is egy modern, pörgős és akcióeffektekkel teletolt másfél óra áll előttünk, de legalább is egy korrektül összerakott, érdekes alkotás.

Sajnos azonban a pozitívumok nagy része ki is fullad a nyitójelenettel. És bár az ’50-es éveket megidéző zene számomra sokat adott a maga nosztalgikus vonulatával, egy 21. századi üldözős akciófilmhez, amely a terrorizmust próbálja a célpontba ültetni, vajmi kevésbé illik. Nincs azzal baj, ha De Palma visszanyúl a gyökerekhez, és előveszi Hitchcock munkáinak egy-egy jellegzetességét, de ahhoz, hogy a Dominó működjön is, több kell a zenénél, a fényeknél és két tetőjelenetnél.

Felszínes karakterekkel, elnagyolt és lusta forgatókönyvvel, illetve néhány zavaróan ordító hibával és logikai hiteltelenséggel nem lehet jó filmet készíteni.

A történet alapvetően három szálon fut, amelyek persze szorosan össze is függnek: a rendőr elhunyt társát megbosszulva próbálja felkutatni a gyilkost. Ő egészül ki egy rendőrnővel (Carice van Houten) is, akinek egy lagymatag érzelmi vonalon kívül nincs sok szerepe a filmben. A gyilkost közben megtalálja a CIA, és felbéreli (megzsarolja), hogy levadásszon egy magas pozíciójú ISIS vezetőt. A szóban forgó terroristavezér pedig két merényletet is testközelből levezényel a film alatt. Hármójuk hajszája csúcsosodik ki ebben a lassú tempójú, hullámzó hangsúlyú filmben, amely az első 15 percet leszámítva minimális feszültségkeltéssel dolgozó B-kategóriás akciófilmmé silányul.

Talán a film legnagyobb problémája az, hogy nem tette le a voksát egyik szál mellett sem: attól vált súlytalanná, hogy a belengetett témák és irányok egyikében sem mélyül el igazán, ezzel pedig a nézőnek sem ad időt, hogy az elgondolkozzon vagy megbotránkozzon vagy egyáltalán érdeklődést építsen magában. A Dominó szólhatott volna a 21. század kétségtelenül egyik legkomolyabb társadalmi-politikai-vallási problémájáról, a terrorizmusról.

És ugyan hiába ez adja a filmbéli nyomozás magját és gerincét, egy vékonyka, sablonos és logikátlan vonalról beszélhetünk csak.

Komoly és brutális terrorcselekményeket mutat be a film, de csak 2-3 percben, ráadásul a pusztítást, a fájdalmat, a vért egyáltalán nem tárja elénk. Érzelmileg majdhogynem teljesen hidegen hagyja az embert az, amikor egy filmfesztiválon robbantanak és lövöldöznek, mert az utóhatás már a vásznon kívül zajlik. Az ember sokkal inkább kattog azon, hogy hogy a fenébe is jutott be egy hatalmas gépfegyverrel egy terrorista nő a vörös szőnyegre, hogy aztán majdnem egy percig csak álldogáljon és erőt gyűjtsön a mészárláshoz anélkül, hogy a tömeg, a sztárok és a fotósok hada fel ne figyelne rá.

De a film elvihette volna a hangsúlyt a személyes vendetták irányába is, hiszen mind az üldöző rendőr, mind az üldözött gyilkos bosszúhadjáraton van. De Palma sokkal jobban elhomályosíthatta volna a különbséget kettőjük között, bemutatva jobban a miérteket és azt, hogy a személyes traumák mivé változtathatják az embert.

Bátrabban lehetett volna párhuzamot vonni a jó és a rossz közé, hogy a morális kérdések mélyebbre vágjanak.

Ha pedig ezek közül egyiket sem érezte eléggé érdekesnek vagy izgalmasnak a rendező – ahogy azt a végeredmény összetákolt, súlytalan volta bizonyítja –, még mindig állhatott volna a központban a CIA korántsem eleget kritizált gyakorlata. Az ügynökség ugyanis rendszeresen szervez be bűnözőket a cél szentesíti az eszközt jeligével.

A forgatókönyv és a rendezés mellett sajnos még a színészek sem erőltették meg magukat: Nikolaj Coster-Waldau hozza a szimpatikus átlagzsaru figurát, Carice van Houten pedig a Trónok harca után újfent bizonyítja, hogy bizony nincs sok keresnivalója a filmvásznon. Egyedül Guy Pearce játéka élvezetes, akinek láthatóan fekszik az immorális CIA ügynök szerepe.

A film egy már-már tarantinós vágással ér véget, amely végképp megborítja az addigi hangulatot és tempót, hiszen rövidebb hossza ellenére sem pörgős, izgalmas, feszült vagy fordulatokkal teli a Dominó. Az érdekes nyitány és a Hitchcock-hagyaték meg-megcsillanása miatt számomra nem volt elpocsékolt ez a másfél óra, de tömegeket biztosan nem küldenék be a moziba ezért.

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia az ELTE-n végezte el a filmes alapszakot, majd az Edinburgh-i Egyetemen a mesterszakot. 2014 óta tagja a ‘tekercsnek. Specializációja a thriller, a krimi és Alfred Hitchcock. Ő a Hírek rovat vezetője.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya