Kritika

Földhözragadt Felhőatlasz – Hochelaga, a szellemek földje

Indiánok, franciák, angolok körül forrongó történelem: a kanadai Hochelaga, a szellemek földje inspiráló utazás idegen korokba.

Ha tehettem volna, azonnal újrakezdem ezt a filmet: a Hochelaga, a szellemek földje elragadó kirándulás gyönyörűen megidézett történelmi korokba. Csakugyan „elragadó”: kiemel a hétköznapból, messzire röpít.

Történelmi érdeklődés esetén, persze. A film közel sem hibátlan; neked kell hajlamosnak lenned elvarázsolódni, hogy működjön.

A Hochelaga, a szellemek földje Kanada nevezettje volt a legutóbbi Oscar-verseny Legjobb külföldi film díjára (de a szűk listára nem jutott be). François Girard filmje epizodikus felépítésű, csaknem dokumentarista stílusú fantázia; Kanada történelméből idéz meg korszakokat és kapcsolja őket a jelenhez néhány átszellemült rövid történet segítségével.

A 13. században indián harcosok hevernek a csatatéren, sámánjuk siratója örökké tartó békéért esedezik (és átszövi az egész filmet). A 16. században az első európai felfedezők félve nyújtják át ajándékaikat – és már azt tervezik, hogyan vegyék birtokba a földet királyuk számára. A 17. században járvány pusztít Montréal kis városában. És a 19. században lázadók szállnak szembe az angol csapatokkal. Mindezt egy modern kerettörténet fogja egybe, egy stadionban végzett ásatás, amely azonban túlmutat önmagán: minden nép, minden régebbi ellenség kiengesztelődésének eszköze lesz.

Az összes történetet, az első perctől az utolsóig,

imádtam nézni.

Azért fogalmazok E/1-ben, mert történész végzettségem meghatározza az érdeklődésemet is, és ezt tudnod kell – bizonyára nem mindenki lesz oda azért, hogy eseménytelen, ámbár igen szépen megtervezett látványvilágú jelenetekben lássa az európaiak érkezését egy indián faluba. A Hochelaga olykor igen visszafogottan dramatizál; valóban, néha dokumentumfilm is lehetne, ilyenkor könnyű elbólintani rajta (gondolom).

A művészeti tervezés, a díszletek és ruhák és smink, a módjával, de jókor alkalmazott speciális effektusok – egy város a háttérben –, és a néhol döbbenetesen erős operatőri kompozíciók mind a film erejét növelik. A Hochelagát még akkor is jó nézni, amikor semmi sem történik; az ember oda kívánja magát a végtelen erdőkbe, vagy épp a 19. századi udvarházba, olyan szép a film vizualitása. És néha serkentően kreatív képi megoldások vezetik át a régmúltat a modern korba – egy erdőből, ami misztikus-indián ősvadonnak tűnik, kibukkan az országút, például.

De az sem meglepő, hogy a film nem jutott be a legjobb jelöltek közé. Az Oscar-nevezés jól kiszámított döntés volt, a Hochelaga reflektál néhány időszerű kérdésre – hogyan áll össze egy nemzet számos népből? –, de François Girard rendezésének van néhány szembetűnő gyengesége is.

A legfontosabb, hogy a Hochelaga túl szájbarágósan közvetíti az üzenetét. Néhány vágás, például amint egymásra vetíti az indián harcosok és a modern futballisták küzdelmét a stadionban, és még inkább, amikor egymás mellé vágja a futballistákat az őseikkel, a film katartikus tetőpontjaként – nos, ezek

csöppet sem finom eszközök,

a füledre irányított hangosbeszélő filmes módszertani megfelelői.

No és finnyáskodnék egy sort a történelemkezelés kapcsán is. A 16. századi őslakókat békés népként mutatja be a film, akik megjósolják, hogy az érkező fehér ember dúlja majd fel ezt a békét; a valóságban a Szent Lőrinc-folyó irokézei folytonos háborúban álltak más indián népekkel és könnyen lehet, hogy végül a haudenoszóni szövetség irtotta ki őket, európai hozzájárulás nélkül.

És ott van az a szcéna is, amelyben angol vöröskabátosok üldöznek lázadókat: a sztori egyértelműen a lázadók oldalán áll, meglehetősen durva eszközökkel degradálva az angolokat (fennhéjázó gyilkosok, körülbelül, mintha A Karib-tenger kalózaiból léptek volna elő) – de én, a külföldi néző, honnan tudjam, melyik oldal érdemes a szimpátiámra? Az ilyen nehéz kezű rendezői fogások visszájukra sülnek el, az ember gyanakodni kezd. Bőven voltak olyan lázadók és „árulók” a történelemben, akiket joggal üldözött az államhatalom; honnan tudjam én, hogy a Patrióták vs. Brit Birodalom meccsben (Lower Canada Rebellion) kinek volt igaza? (Hacsak nem vagyok járatos a kanadai történelemben. Nem vagyok.)

De attól még az a katarzis valóban katarzis. Akárhogy éri el a film, eléri. Az üzenet – miszerint ellenséges népekből kialakulhat egy modern ország – erős és magabiztos, és hinni lehet benne. Jó hinni benne! Még akkor is, ha a kanadai valóság még nem tükrözi ezt tökéletesen. A kanadai őslakóknak még ma is számos panaszuk van az állammal szemben, és a képviseletükre végre-valahára megalkotott demokratikus intézmények meglepően újkeletűek még. Akárcsak Ausztráliából, Kanadából se nézné ki az ember az elnyomást – rettentő békés helynek tűnnek ezek kívülről –, de sokan élnek még, akik számára az mégis eleven emlék.

Előfordulhat tehát, hogy a Hochelaga utópisztikus. Talán nem a mai valóságot, hanem csak a reményt mutatja be. De ha így is van, boldogan néztem: lehet érvelni amellett, hogy az a legnemesebb történelmi film, ami a mának szóló pozitív, inspiráló üzenetet ad át.

Avatar

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya