Fókuszban Kritika

Hoffman katartikus búcsúja – Az üldözött

Anton Corbijn: Az üldözöttAnton Corbijn legújabb alkotása, Az üldözött, az Edinburgh-i Filmfesztivál egyik legjobban várt filmje volt. A vetítésre csendben érkező tömegen azonban nem az izgalom, hanem a rosszkedv uralkodott. Talán minden néző arra gondolt, hogy ez az a film, melyben Philip Seymour Hoffman utoljára játszott főszerepet. A februárban elhunyt színészóriás egy végtelenül kiábrándult, lánc-dohányos, whiskyt vedelő német kémet alakít. A karakterből áradó melankólia még jobban felerősítette a színész elvesztése felett érzett szomorúságunkat.

Azoknak a nézőknek, akik gyors tempójú, fordulatokban gazdag, akciódús kémsztorira számítanak, a film okozhat némi csalódást. A John le Carré történetek kedvelőinek viszont  – a film az ő regényéből készült adaptáció – nem okoz kellemetlen meglepetést, hogy ez a stílusosan okos film az akció helyett sokkal inkább a taktikára, az egymás eszén túljáró gondolat párbajra helyezi a hangsúlyt. A kémregényíró mester pontos, apró megfigyeléseken alapuló, pókhálószerűen szőtt történetvezetését hűen visszaadja Corbijn aprólékos gonddal kidolgozott rendezése. A 2008-ban publikált regény sztorija ezúttal a „kortárs ügynökösködés” bonyolult hétköznapjaiba enged betekintést. A helyszín Hamburg, az a német kikötőváros, ahol a radikális mozulmán Mohammed Atta a 9/11-es amerikai terrortámadást megszervezte. Gunter Bachmann (Philip Seymour Hoffman) ebben az azóta paranoiától szenvedő városban egy titkos anti-terrorista szervezetet irányít.  A bonyodalmat elindító „üldözött” Issa Karpov (Grigoriy Dobrygin), egy félig csecsen, félig orosz menekült, aki megkínozva és félig agyonverve érkezik Hamburgba, hogy begyűjtse apja több millió eurót érő, ráhagyott örökségét. A kormány a gyanús bevándorlót szökött dzsihádista katonának véli, és rögtön letartóztatná, de Bachmann inkább a lehetőséget látja meg benne: a fiút felhasználva próbál meg egy terror szervezetet lebuktatni.

Anton Corbijn: Az üldözött

Milyen bűnt lehet elkövetni a nemzeti biztonság megőrzésének érdekében? Ahogy már sokszor hallottuk – és a filmben némi iróniával többször el is hangzik – az ügynökök most is azért dolgoznak, hogy a világ egy biztonságosabb hely legyen. Bachmann azonban maga is béklyóban vergődik: a főnöke (Rainer Bock) oldaláról a rákényszerített bürokrácia szabályai folyamatosan akadályozzák a munkáját, míg a CIA oldaláról egy ravasz női ügynökkel (Robin Wright) kell megküzdenie. Bár a hajsza valójában Issa Karpovért folyik, a film jórészt a kémhivatás sötét oldalának bemutatására koncentrál. A történet valódi „üldözöttje” a főszereplő, a mindenkivel szembenálló és önpusztító Bachmann, aki felett végül összecsapnak a hullámok.

A fotósból lett filmrendező és Benoit Delhomme operatőr képei a homályos, szürke színekbe burkolózott kikötővárosról és a rosszul megvilágított kocsmákról jól tükrözik Bachmann melankolikus világának atmoszféráját. Az izgalmasabb jelenetek aktivitását pedig kézikamera használatával igyekeztek az alkotók megteremteni.

Anton Corbijn: Az üldözött

A remek színészi alakítások ellenére a film – talán szándékosan? – mégis távoli, idegen marad a nézőtől. A regény központi figuráját adó Issa jócskán háttérbe szorul, a filmben a Grigoriy Dobrygin által megszemélyesített karakter tényleg olyan, mint egy szellem. Minden egyes mellékszereplő – az Issa jogaiért szenvedélyesen kiálló, filantróp emberjogi ügyvédnő (Rachel McAdams), a nagyhatalmú bankos (a mindig remek Willem Dafoe) és egy jótékonykodó muszlim üzletember (Homayoun Ershadi) – egy-egy fontos csavart jelentenek a bonyolultan felépített gépezetben. Mindenkinek megvan a pontos helye és szerepe a tervben. Bachmann munkája, hogy ezt a soklapos kártyavárat állva tartsa – ha az egyikük megbillen, az egész összeomlik. Feszülten várjuk azt a pillanatot, hogy ez bekövetkezzen. A film utolsó, katartikus jelenetében még egyszer elámulhatunk azon, hogy micsoda színész is volt Hoffman. Egy fájdalmas és stílusos búcsú az egyik legnagyobb amerikai színésztől.

Avatar

Simor Eszter

Egyszer egy tanárom azt írta valahol, hogy „mezei kritikus” bárkiből lehet. Az ELTE média szakán tanítják a kritikaírást, utána már csak egy kis kultúra kellene a véleményalkotáshoz. Ezek szerint a média szak elvégzése után mezei kritikusnak talán már nevezhetem magam, most egy kis kultúrát igyekszem magamra szedni. Talán egyszer leszek igazi újságíró is.

Filmek: Az abszolút kedvencek nálam a dánok. Főként Lars von Trier, Anders Thomas Jensen, Susanne Bier, Lone Scherfig, de bármi, amit a dogma mozgalom követett el, vagy amiben Mads Mikkelsen szerepel. A „legek” közül Alfred Hitchcock, Stanley Kubrick és Tarr Béla. Új kedvenc Ulrich Seidl. Mostanában az emberi lélek legmélyebb bugyraiba hatoló, metafizikai kérdéseket boncolgató filmek vagy a „háromzsebkendős” melodrámák.

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..