Egy klasszikus esetében joggal keresi a néző az újrafeldolgozás okát. Richard Eyre Lear király adaptációjánál a 21. századi körítés kevésnek bizonyul.
Shakespeare talán leginkább népmesei hőse ismét a képernyőkön, a BBC és az Amazon produkciójában, Richard Eyre rendezésében elevenedik meg. Az öreg, már „nyugdíjba vonuló” király (Sir Anthony Hopkins) hívja magához három lányát, hogy felossza köztük birodalmát, annak arányában, ki mennyire szereti őt. Amíg Goneril (Emma Thompson) és Regan (Emily Watson) egymásra licitálva próbálnak minél nagyobb területeket kicsikarni, addig a legkisebb, Cordelia (Florence Pugh) minden hízelgés nélkül, valódi szeretetét elmondva az igazsághoz tartja magát. A király erre kitagadja legkisebb lányát, két idősebb nővére pedig még maradék jogaitól is megfosztja, elűzi őt lakhelyéről. Az öreg király egy rossz döntése miatt mindenét elveszíti, viszályokba kerül, megőrül, szerettei nélkül marad és úgy is hal meg.
Rossz döntések és annak következményei, széthulló családok, a kapzsiság és a hatalom miatti viszály és számos megválaszolásra váró kérdés – ezek miatt tud népszerű lenni már több mint 400 éve ez a vaskori legenda alapjain nyugvó dráma. Megéri tehát bemutatni a 21. században is a Lear királyt, jelen esetben azonban az alkotók a történet aktualizálása mellett döntöttek. Richard Eyre hősei mai ruhákban, mai díszletek között járnak és beszélnek.
A Tower Bridge-en autók hajtanak keresztül, a harcokban fegyverek ropognak. A konfliktusban kipattanó angol-francia háborúban a tábornokok úgy állnak a sátorban a térkép felett, mint ma bármelyik közel-keleti konfliktus esetén.
A modernizálás azonban ennél tovább nem megy, pedig lettek volna ötletadó előzmények, a karaktereket például jelen korivá lehetett volna tenni. Richard Loncraine rendező III. Richárdból Ian McKellen játékával Hitlert csinált, Leonardo DiCaprio pedig az akkori tinédzserek szívébe is be tudta lopni Rómeót Baz Luhrmann filmjében. Jelen esetben azonban nem látni azt a pluszt, ami miatt érdemes lett volna ENSZ egyenruhába öltöztetni a bukott és félig megőrült királlyal grasszáló katonákat.
Kár volna tagadni persze a film kétségtelenül meglévő erényeit. A Lear király legnagyobb dobása a casting. A címszerepben Sir Anthony Hopkins mutatja meg messzire szóló zsenialitását, aki egymaga el tudja vinni a hátán az oly’ fajsúlyos darab ráadásul nehéz címszereplőjét is. Eljátszott őrülete a legnagyobbakhoz mérhető, ikonikus karaktere, Hannibal Lecter bőrében volt hasonlóan szuggesztív.
Minő véletlen, hogy két különböző oldalról érkezik ugyanoda a színész: amíg ott a szadizmus adta az őrület alapját, addig itt éppen a király önfeláldozó mivolta viszi őt az őrületbe.
De ugyanígy érdemes megemlíteni a három lány szerepét is: Emma Thompson az angoloknál vitathatatlan nemzeti jelkép, bár Anthony Hopkinsszal ellentétben azért most nem alkot maradandót. Külön kiemelendő viszont a legkisebb lány, Florence Pugh, aki nemcsak hogy feltörekvő üstökös az angol film világában, hanem itt is uralta a vásznat, méltó partnere volt az egykori Hannibal Lecternek azon kevés jelenetben is, amelyben szerepel. Jól áll neki a történelmi szerep: a Lady Macbeth igazi áttörés volt neki (erős alakítása Európai-filmdíj jelölést ért, de ugye Borbély Alexandra elhappolta előle), az idei ősz slágere, az Outlaw King pedig talán Amerika meghódításában segíti.
Kiemelendő még a forgatókönyv szövege, ami versbe szedve mondatja végig a szereplőkkel a történetet. A BBC és az Amazon közös gyártású tévéfilmje a 21. századba helyezte a 17. századi drámát, szavai azonban hűek az eredetihez, akár a korábban megemlített Rómeó és Júlia esetében.
De ez így mégis kevés. A rendező, aki annak idején az Egy botrány részleteivel még Oscar-díjas magasságokban is járt, tévéfilmes minőséget, különösen képi világot tett le az asztalra. Kicsit olyannak tűnik az egész produkció, mintha a stúdió és a rendező feltétel nélkül bíztak volna az alapanyag és a színészi játék sikerében. Vették gyorsan a jó alaptörténetet, hozzátettek egy sorozatokat megillető plakátot, majd összecsapták a tenyerüket, mint akik jól végezték dolgukat.
Főleg azért kár mindez, mert Lear király nagy potenciállal és előzményekkel bír. A dráma végére megőrülő uralkodó, a hatalmat még életében átadó király felveti a helyes hatalomgyakorlás kérdését. Hogy tisztában vagyunk-e a felelősség súlyával, hogy a hataloméhség tragédiához vezethet, ami igazságtalan, mert nem kedvez rossznak, sem jónak. A súlyos kérdéseknek sokan nekimentek már, Orson Wellestől Akira Kuroszaván át Jean-Luc Godard-ig – megannyi nem angol produkció született. Egy ízig-vérig albioni megvalósítástól joggal várhattunk volna többet.
