Jancsó Miklós 40 éve készült filmje egyértelmű nyíltsággal, mégis burkolt történetben vall az elnyomó hatalom ellen lázadó szabadság győzelméről. Ókori dráma a magyar pusztán, avagy Szerelmem, Elektra.
A film
A Szerelmem, Elektra legalább annyira kilóg Jancsó életművéből, mint amennyire mesteri mintadarabja annak. Ami elválasztja a többi filmjétől, az alapanyag: Jancsó ezúttal nem állandó forgatókönyvírója, Hernádi Gyula szövegéből dolgozott, hanem egy Gyurkó László színművet adaptált. Ami viszont szorosan beékeli és mesterivé teszi, az a Szegénylegényeken, a Még kér a népen és egyéb klasszikussá érett darabokon csiszolgatott forma – a méltán híres jancsói dinamikus hosszúbeállítás – ami erre a filmre vált talán a legtökéletesebbé.
A történet minden elemében az ókori drámákat idézi. 15 éve egy Aegisztosz nevezetű zsarnok (Madaras József) uralkodik a népen, aki az akkor hatalmon lévő király megölésével került trónra. A megölt uralkodó lánya, Elektra (Törőcsik Mari) azonban nem felejt: nem csupán nem hajlandó behódolni Aegisztosznak, hanem ráadásul egyfolytában bátyja, Oresztész (Cserhalmi György) visszatérésével fenyegetőzik, aki majd megbosszulja apja halálát és felszabadítja a népet az elnyomásból. Aegisztosz és vezére (Balázsovits Lajos) szerint azonban a népet nem szabad szabadsággal megterhelni, hiszen nem tud vele mit kezdeni és összeroppan a súlya alatt. Ez a gondolat egyébként valamivel enyhébb megfogalmazásban, de visszaköszön az extrák között található Jancsó-portréban is, ahol maga a rendező mondja ki, hogy bizony nem elég az embereknek pusztán a szabadság feltételeit biztosítani, hiszen a szabadon éléshez „kellenek más dolgok is”…
A nép mindenesetre szabadságot akar, és így vagy úgy, de végül meg is kapja azt. A hamvaiból feltámadó Oresztész leszámol ugyan a zsarnokkal és annak kompániájával, ám hogy mi jön ezután, az leginkább csak a néző értelmezésén múlik. Elektra és Oresztész ugyanis megölik egymást, majd egy piros helikopterrel az égbe szállnak, miközben az eseményeket összegző szöveg hallható az igazság és szabadság örökké elpusztuló és feltámadó főnixmadaráról, melyet az említett jármű hivatott szimbolizálni. A szabadságnak mint időtlenül velünk élő eszmének ez a fajta nem személyhez kötöttsége persze nem új gondolat (ezt jelképezi ugyanis a főszereplők halála és kvázi feltámadása) a nép további sorsa ugyanakkor még mindig kérdéses: Vajon sikerül kezdenie valamit a szabadsággal ennek a – film során többször is – birkanyájként és bólogató Jánosként ábrázolt népnek? Vagy a zsarnoknak lett igaza, és teherré vált az elnyomás nélküli lét?
Jancsó bonyolult szimbólumrendszere érhető itt tetten, mely mesteri ugyan, mégis többféleképp értelmezhető – vagy talán épp ezért mesteri. A rendező saját bevallása szerint ugyanis ezeknek a pusztán játszódó filmeknek az ad eleve kettős színezetet, hogy szabad tájon mesélnek el olyan történeteket, amik arról szólnak, hogy nincs szabadság. A jelképrendszer is ehhez igazodik: a látszólag szabadon szaladgáló lovak és a meztelen emberi testek épp annyira jelképezik a szabadságot, mint amennyire a lovakat hajtó csikós az elnyomást, a meztelenség pedig a kiszolgáltatottságot.
Hogy akkor végül van-e szabadság? Vagy Illyés Gyula egyszerű tételmondatának kell eszünkbe jutnia, miszerint „hol zsarnokság van, ott zsarnokság van”? A Szerelmem, Elektra úgy próbál pozitív választ adni erre, hogy közben nem oldja fel a kérdésben rejlő feszültséget. És ez az, ami annyira magasra emeli Jancsó életművében, valamint annyira általános érvényűvé teszi, hogy még negyven év távlatából is mainak, frissnek és sokatmondónak hat.
A lemez
A Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet kiadványán három extrát is találunk: egy-egy beszélgetést a film operatőrével, Kende Jánossal, és Jancsó állandó munkatársával, Grunwalsky Ferenccel, valamint egy Jancsó-portrét 1996-ból, melynek során a rendezővel készített interjút olyan, máig DVD megjelenésre váró filmek részletei szakítanak meg, mint pl. az 1972-es Még kér a nép.
