A Honey Boy nemcsak Shia LaBeouf belső kitárulkozása és szembenézése saját viharos múltjával, hanem egy erőteljes és megrázó dráma arról, miként öröklődik az önpusztításra való hajlam és a lelki abúzus férfigenerációkon keresztül.
Emlékszünk még Shia LaBeouf-re? Hülye kérdésnek tűnhet, hiszen szerintem a legtöbb filmkedvelő tudja ki ő, de az már más kérdés, hogy most 2020-ban miként tekintünk rá: színészként vagy egy tehetségét rendre elpocsékoló futóbolondként, akibe az internet nagy része kacagva belerúg? A 10 éves kora óta a filmiparban tevékenykedő Shia-t még anno a Transformers-széria robbantotta az A-ligás színészek kategóriájába, de egy idő után már nem a filmszerepeiről lett ismert, sokkal inkább a nagyvásznon kívüli viselkedéséről. Plágiumbotránytól kezdve bizarr művészeti performanszokon át (amikből még internetes mémek is születtek), pocsolyarészegen való letartóztatásig szinte mindent megtett, hogy szétcincálja a karrierjét.
A szakmai és magánéleti mélypont után pedig mi következhet? Nos, LaBeouf elment rehabra, ahol végül úgy döntött, hogy
szembenéz és leszámol saját belső démonjaival, méghozzá a művészet segítségével.
A Honey Boy erősen önéletrajzi ihletésű forgatókönyvét a terápia ideje alatt vetette papírra, amiben saját hányattatott gyerekkorának fájdalmas emlékeit formálja egy erőteljes és szívszorító drámává. A film személyes vonulatai ugyan letagadhatatlanok, de szerencsére nemcsak egy ember traumáinak szimbolikus feldolgozását láthatjuk, hanem egy olyan történetet is, ami sokak számára ugyanúgy személyes és fájdalmasan közeli élmény lehet.
A Honey Boy-ban, a szintén gyerekszínészből mozisztárrá vált Otis Lort (Lucas Hedges) testesíti meg LaBeouf filmes alteregóját, aki egy erősen illuminált állapotban okozott autóbaleset után szembesül azzal, hogy csak akkor úszhatja meg a börtönt, ha egy rehabilitációs központban végigcsinálja a számára kijelölt terápiás programokat. A kezdeti ellenállás után fokozatosan egyre mélyebbre merül saját emlékeiben, hogy ott választ találjon önpusztító hajlamainak miértjére. Megelevenedik szeme előtt a lepusztult kaliforniai lakópark, ahol 12 éves gyerekszínészként tengődik az alkoholizmusból kigyógyult apjával (akit maga Shia LaBeouf alakít).
Kettejük ellentmondásokkal teli, viharos, mentális és fizikai bántalmazástól sem mentes viszonya az, amivel felnőttként kénytelen számot vetni és megbékélni.
Ha valaki kicsit is utánaolvas Shia LaBeouf gyerekéveinek, könnyedén felismerheti azokat a párhuzamokat, amikkel a Honey Boy él, de maga a film se kívánja ezeket tagadni. Olyannyira nem, hogy konkrétan egy Michael Bay paródiajelenettel nyit, viszont néhány humorosabb pillanatot leszámítva – amik a hollywoodi forgatásokat és gyerekfilmeket mutatják be némi szatirikus éllel –, nem sok okunk lesz a nevetésre.
Fajsúlyos és erőteljes családi drámát láthatunk, amit nemcsak a közeg tesz realisztikussá, hanem a karakterek, a párbeszédek, azok a mindennapos, megalázó szituációk, szavak, tettek, amiket gyerekfejjel elszenvedhet valaki. Tettek, amik égő cigarettacsikként égetnek lyukat az ember lelkén, hogy aztán azok súlyát felnőttfejjel próbálja elcipelni.
Shia LaBeouf élete talán legmerészebb és egyik legjobb alakítását mutatja be Otis láncdohányos, mocskos szájú, ex-alkoholista apjaként, akiről sokszor még a néző se tudja, hogy pontosan hova tegye. Egyszer szánalmas, lecsúszott lúzer, aki még a helyi prostiktól se tud egy szánalom-menetet kikunyerálni. Máskor egy számító, lelketlen szörnyeteg, aki saját sikertelenségének frusztrációit vezeti le Otison, miközben érzelmi zsarolással sakkban tartja. De a Honey Boy ábrázolásmódja nem fekete-fehér: megmutatja, hogy ez a szörny, ez az emberi roncs is már csak a végterméke több évtizednek, amit szeretet nélkül, cél nélküli tengődésben, fájdalomban eltöltött ez a férfi. Aki a saját otthonában se kapott semmit, így maradt az üresség, amit próbált kitölteni, drogokkal, alkohollal, sikertelenül.
A film kendőzetlenül mutatja meg, hogy a társadalomban berögzült, tradicionális hipermaszkulin férfikép és annak kötelező örökítése és érvényesítése, miként nyomorít meg apákat és fiúkat generációkon keresztül.
Az a férfikép, ami alapján a férfi csakis erős és határozott lehet, mert életében gyengeségnek nincs helye. Egyenes gerinccel menj az úton, ha pofon vágnak, némán tűrd, és legfőképpen ne sírj, mert a fiúk sosem sírnak. Otis apja, James a film egyik jelenetében azt fejti ki, hogy egy elültetett magnak el kell pusztítania saját magát, mielőtt virággá változik. Más szóval a művészetnek, az előadásnak természetes eleme a fájdalomból való táplálkozás.
Épp ezért a „szenvedés a művészetért” kérdést ugyanúgy vallatószékre ülteti a film. A terápia elején (a már felnőtt) Otis dühösen kérdi a pszichológustól, hogy miért akarja megszabadítani attól a dologtól, ami a munkájához, a színészethez szükséges. De vajon valóban szükséges vagy csak a saját gyerekkori traumáját és magányát próbálta vele annyi évig elfojtani, ahogy az apja tette a drogokkal?
A Honey Boy lehet, hogy csak másfél órás, de rendkívül kidolgozott, összetett és gondolatébresztő alkotás, aminek nagyon sok mondanivalója van. Alma Har’el, aki már korábbi munkáiban is erősen elmosta a dokumentum- és játékfilmek közti határokat (Bombay Beach), abszolút kihasználja a forgatókönyv adta párhuzamokat és metafikciós elemeket. Rendezése értő, intelligens és empatikus, amiben egyszerre fér meg a kemény realizmus és a gyermeki ártatlanság expresszionista színvilága –amit még inkább kiemel Natasha Braier (Neon démon) operatőri munkája. A kaliforniai hőség barnás-narancssárga árnyalatait, az éjszaka tompa kék-zöldje és az erőszakos neonszínek váltják.
Lázálom módjára lüktet a film egésze, mint az emlékek, amik itt-ott megfakultak, mégis elevenen égnek.
De a látvány, a külső esztétikum, a zene, az egész film hitelessége mit sem érne egy ilyen személyes és drámai film megroppanhatatlan gerince, a színészek nélkül. Az még hagyján, hogy Lucas Hedges (A régi város, Lady Bird) és Noah Jupe (Hang nélkül) ismételten bizonyítják, hogy miért tartoznak a fiatal generáció legígéretesebb színészei közé, de amit maga Shia LaBeouf tesz le az asztalra, az valóban bravúros.
Nyoma sincs az általunk annyira ismert, csetlő-botoló, szerethető all-american tinédzserhősnek, akinek megismertük. Egy testben és lélekben megnyomorodott, megkeseredett, lezüllött, irányításmániás, mégis kontroll nélküli figurát látunk a szemük előtt. Átlényegül azzá az emberré, aki az ő életére is rányomta a bélyeget, mégis képes szánalmat és valamiféle szimpátiát a nézőből kicsiholni. Mert a Jackhez hasonló alakokat ismerjük, láttuk és látjuk őket, legrosszabb esetben akár a mi életünkben is jelen vannak. De nem ilyennek születtek, hanem ilyenné váltak, hosszú évek, évtizedek alatt.
A Honey Boy szimbolikája nem megfejthetetlen, gondolatait, érzéseit, szívét-lelkét gyakorlatilag kitárja előttünk, de egyszer se fordul át hatásvadászatba, giccsbe vagy művészi önkielégítésbe. Nincs rejtegetnivalója, őszinte és kemény film, arról, hogy bármit is teszünk, magunkkal fogjuk vinni azt, amit a szüleinktől kapunk. Jót és rosszat egyaránt. A múltat megváltoztatni már nem lehet, a béke és a megbocsátás rögös útjára pedig rá kell lépni, bármilyen nehéz is. Mert igen, szabad a fiúknak sírni, szabad beismerni, hogy belül tépi a szívünket a magány, a fájdalom, az apának a hiánya, akire vágytunk, de sose kaptuk meg.
