A Sráckorral megkerülhetetlenné vált Richard Linklater filmjei akkor kiemelkedőek, amikor a saját történeteit mesélik el. A Hová tűntél, Bernadette? (Where’d You Go, Bernadette) nem a saját története.
Van egy elméletem, mely szerint Cate Blanchett úgy tíz éve beragadt a hisztérika-szerepbe, és azóta minden filmjében ugyanazt a karaktert játssza: az idegösszeroppanás szélén álló, művelt és tehetséges, határozott, mégis sebezhető nőt. A Blue Jasmine-nél figyeltem fel erre (ezért kapta ugye első főszereplői Oscar-díját), de utána ilyen szerepe volt a Carolban, a Knight of Cupsban, az Igazság – A CBS-botrányban, de kis túlzással még a Thor: Ragnarök és az Ocean’s 8: Az évszázad átverése is ilyen. Nos, a Hová tűntél, Bernadette? nem fogja árnyalni a megítélésemet, ugyanis hajszálpontosan ugyanez Cate Blanchett karaktere, ismét.
Bernadette Fox egy középkorú nő Seattle-ben, férje, Elgie Branch (Billy Crudup) sikeres szoftverfejlesztő, lánya jól tanuló, tehetséges tinédzser. Utóbbi indítja el a bonyodalmat, amikor azt kéri szüleitől, hogy menjenek el együtt az Antarktiszra. A kirándulás olyan szintű kilépést követel meg Bernadette komfortzónájából, hogy a nő összeomlik és eltűnik. Apa és lánya együtt indulnak el felkeresni eltűnt szeretettjüket – megkezdődik a Bernadette-hisztéria.
Ebben a történetleírásban semmi spoiler nincs, az előzetes is ezt meséli el. Csakhogy a film maga nem így épül fel. A címben is hangsúlyozott eltűnés a játékidő kétharmadában következik be. Addig Bernadette életét; jelenét és múltját ismerjük meg. Azt, hogy mekkora tehetség volt fiatalkorában; és hogy egy botrány annyira megviselte, hogy feladta építész-karrierjét. A jelenben ezért látjuk összetörtnek, akinek nincs igazán munkája, veszekszik a szomszédokkal, és antidepresszánsokat szed.
Bernadette története azonban nem áll össze.
A főszereplő motivációi rejtve maradnak, ezáltal tettei a néző számára megalapozatlanok, nehéz együtt érezni vele. A film ezt úgy kezeli, hogy a lány, Bee nézőpontját veszi fel, például ő narrálja a cselekményt. Ez bizonyos részleteket megmagyaráz: miért pont most omlik össze Bernadette? – azért, mert a lány most ért el abba a korba, hogy az összeomlás jegyeit észre vegye. Sajnos azonban ez a gyermeki látásmód nem állandó. A Hová tűntél, Bernadette? rendszertelenül keveri a Disney-mesék csilingelő világát az indie filmekre jellemző tipikus témákkal, mint például a középkorúak válsága.
A film egyik legjobb része az, amikor Bernadette egy régi barátjával beszélget, ezzel párhuzamosan férje egy terapeutával diskurál a nő állapotáról. A rendező (és a vágó) úgy rakta össze a két jelenetet, hogy az ott elhangzottak időnként kiegészítik vagy alátámasztják egymást, máskor ellentmondanak egymásnak, pont úgy, ahogy egy házasságban két ember él egymás mellett. Csakhogy ebből a jelenetből teljes mértékben hiányzik Bee nézőpontja, de még a gyermeki hangulat is – vetélésről van szó, mentális összeomlásról, öngyilkos gondolatokról. Ebből is látszik a film ellentmondása: a felnőttek problémáit a lányuk próbálja meg megoldani – de a gyermeki kísérlettől a film nem összetetté, hanem ellenkezőleg, egyszerűvé és együgyűvé válik.
Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy végül minden megoldódik – pont úgy, mint egy mesében. Ezért is nagyon nehéz egyébként kritizálni a Hová tűntél, Bernadette?-et, mert időnként nagyon erős mesei elemeket vet be (nem csak dramaturgiában, hanem zenében és képi világban is), látszik, hogy nem akar ártani senkinek. Így viszont az egész súlytalanná válik. Az eredmény egy légüres film, ami igazából nem szól semmiről. Ennek nem kellene így lennie: tavaly a Filmtekercs Filmklub első évadában 8 olyan filmet mutattunk be, ahol a gyermeki nézőpont komoly, mély és összetett problémákra irányította rá a figyelmet Deák Kristóf Mindenkijétől kezdve Richard Linklater Sráckoráig (még többet is bemutatunk ebből a témából a cikkben). Épp utóbbi, a Sráckor az, amiért a Hová tűntél, Bernadette?-et jegyző Linklatert végérvényesen beemelte a legfontosabb kortárs amerikai rendezők közé.
A Hová tűntél, Bernadette? ezt a tételt azzal árnyalja, hogy egyértelműsíti: Richard Linklater csak akkor vehető komolyan, ha a saját történeteit írja meg.
Rengeteg filmjének jegyzi a forgatókönyvét, de ezek jelentős része nem a saját története, hanem könyvadaptáció. Gyakorlatilag az összes felejthető mozija ilyen: a Börni, az eszelős temetős, a Megetetett társadalom vagy épp A Newton fiúk. Ezekkel állnak szemben azok, amelyek eredeti szkriptből készültek: a Mielőtt-trilógia, a Tökéletlen idők vagy az Everybody Wants Some!! Ezek mind eredeti alkotások, hitelesek és integránsak, hiányzik belőlük a mesterkéltség, a giccs, a pátosz, sőt sokszor még a bonyodalom is – ezért szokták azt mondani néhányan, hogy nem szólnak semmiről. És valóban, az élet olyan apró rezdüléseiről mesélnek, amelyek fölött az ember figyelme könnyen elsiklik, de ha azokat megfelelően egymás mellé tesszük, akkor ott már maga az emberi élet mutatkozik meg – ebben volt tökéletes a Sráckor. A Hová tűntél, Bernadette? e koncepció tökéletes ellentéte.
Hiába tehát egy tehetséges rendező és egy tehetséges színésznő, valahogy mindkettejükből a legrosszabbat hozta ki a Hová tűntél, Bernadette? Annyira viszont mindketten elég jók, hogy ez a „legrosszabb” még így is elég legyen a középszerűséghez, sőt a Cate Blanchett-rajongók még csalódni se fognak. A filmet megjegyezni azonban nem lesz könnyű – de talán ez nem is olyan nagy baj.
