Míg Nicole Kidman David Bowie-t megidézve kínál zavarba ejtően vagány alternatívát unalmas életünk helyett John Cameron Mitchell új filmjében, az Így csajozz egy földönkívülivel-ben (How to Talk to Girls at Parties), addig Elle Fanning dühítően erotikus naivitásával sarkall minket némi hónaljsimogatással kísért, veretős punk meghallgatására.
Susu bolondság…
Az emlékezet szépít és elhomályosít, és vannak, akik éppen ez ellen küzdenek, például a román filmesek. Azonban múltszépítés ide vagy oda, ha újraszülethetnék a hatvanas években, akkor biztos, hogy Nyugat-Berlinben pecóznék Nick Cave-vel. Vagy Dél-Londonban a punkokkal.
Hiszen míg nálunk a csontig hatoló moszkvai punk és a susu bolondság kettős természete uralta a rendszerváltást megelőző évtizedet filmben és zenében egyaránt, addig a nyugat-berlini és brit underground egészen más szinteken követte le az uralkodó állapotokat.
Előbbire példa a szlovák új hullámban egyszerre kegyetlen és bájos Madarak, árvák és bolondokja, Juraj Jakubisko rendezésében. A film, melynek már előzetese is önmagáért beszél, teljesen szabadon kezeli mind a formai és stílusbeli, mind a narratív hagyományokat, miközben három árva fiatal naív önkeresését mutatja be humorral, játékkal, meghökkentő komolysággal. A film természetesen dobozban maradt.
A punk a legjobb dolog, ami a csúnya emberekkel történhet!
Utóbbira pedig Derek Jarman elborult, az angol barokk nyitányát is jelentő Jubileumától kezdve (előzetest lásd itt), a Suburbián át a Sid and Nancyig sorolhatjuk a példákat. A faltól erre, a társadalmi kívülállás retorziók helyett különleges együttállásokat eredményezett, a kreativitás olyan szintű kulminálását és kibontakozását, melyre azóta sem volt példa. Ekkoriban tűntek fel az első borzas, fésületlen utcazenészek, a kisebb, és később nagyobb csoportokat vonzó, hazug giccsvilág ellen lázadó zenekarok.
Éppen ekkor, 1977-ben játszódik John Cameron Mitchell, Neil Gaiman adaptációja (a novella itt angolul elolvasható). Az Így csajozz egy földönkívülivel nem a történetével fogja meg azt, akinek a számos negatív kritika ellenére megtetszik a film. Az ugyanis egyfajta alibi történet, mely töredezve felfedi a mindenféle önmegtartóztatással, leginkább fénylényként élő „idegenek” és az ezt minden ponton meghazudtoló punkok összetalálkozását. Az egyik idegen Elle Fanning, azaz Zen, akit több ponton is beavatnak a film során a punkok közé. Egyrészt zeneileg a divat- és zenei dívát alakító Nicole Kidman által: így a szirénvinnyogás lassan vad üvöltéssé alakul. Másrészt testileg és lelkileg a lelkes, fiatal és szerelmes grafikus-punkzenész, Alex Sharp, azaz Enn által. Persze a két szál szinte szétválaszthatatlanul összefonódik, mint oly sok minden más a filmben.
Aki ismeri John Cameron Mitchell korábbi munkáit, az nem lepődik meg a narratív logikát számos ponton nélkülöző, vizuálisan viszont annál brutálisabb hozzáállásán. Bizonyíték erre 2013-as reklámfilmje: az Agent Provocateur: Control Yourself narratív kliséket felvonultatva, vibráló képi és zenei világgal szól napjaink morális kérdéseiről, miközben magasan teljesíti reklámfunkcióját. A filmet egyébként George Michael: Too Funky című videóklipje inspirálta.
Mitchell az Így csajozz egy földönkívülivel-t megelőzően három egészestés filmmel jelentkezett. A Hedwig és a Mérges Csonk volt első igazán nagy dobása 2001-ben, amelyben a főszereplő Hansel, akit maga a rendező alakít, Hedwiggé operáltatja magát. A műtét nem sikerül, Hedwig ezzel párhuzamosan a zenei szálon is súlyos megpróbáltatások és becsapások áldozatává válik. Transzneműség, LMBT, őrült zene és moralitás. Az egy évvel későbbi Shortbus ennél is tovább ment: jóval radikálisabb formában szól a szexualitásról vagy egyszerűen csak őszintén, mindenki döntse el maga, a film ugyanis megtekintésre erősen ajánlott! Testfelszabadulás, keserű giccs, orgazmus.
Nekem is van klitoriszom!
Az Így csajozz egy földönkívülivel-ben tobzódó idézhető párbeszédek és beszólások, akárcsak Mitchell fentebb említett filmjei, sokszor az adott generáció konfliktusainak és problémáinak legjavát sűrítik önmagukba, teszik mindezt ráadásul egy már-már befogadhatatlanul abszurd humorú, de őszinte stílusban. Szabadság-, jövőkép- és önkeresés a háttérben, üvöltő jelen a színpadon.
Punk vagy? Akkor hippi volt az anyád! Mi következik ebből? Egyfajta zavarbaejtő őszinteség anya és fia között, amiről leginkább nem vennénk tudomást.
Fénylény vagy? Azaz punkszűz? Akkor a gyermeki álomvilágból beavatunk az ÉLET-be.
Mindeközben szuper zenéket hallgatunk, mellbimbót csavargatunk, csóksikítunk és ha valaki elénk áll egy latexruhában és arra kér, tegyük punkká, ollót ragadunk.
Bízunk, hiszünk, szeretünk.
A 2017-es Karlovy Vary fesztiválon írt cikkünket a hazai bemutató kapcsán 2018. május 10-én frissítettük.
