Kritika

Csakragalaxis vs. latexpunk – Így csajozz egy földönkívülivel

Míg Nicole Kidman David Bowie-t megidézve kínál zavarba ejtően vagány alternatívát unalmas életünk helyett John Cameron Mitchell új filmjében, az Így csajozz egy földönkívülivel-ben (How to Talk to Girls at Parties), addig Elle Fanning dühítően erotikus naivitásával sarkall minket némi hónaljsimogatással kísért, veretős punk meghallgatására.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

Susu bolondság…

Az emlékezet szépít és elhomályosít, és vannak, akik éppen ez ellen küzdenek, például a román filmesek. Azonban múltszépítés ide vagy oda, ha újraszülethetnék a hatvanas években, akkor biztos, hogy Nyugat-Berlinben pecóznék Nick Cave-vel. Vagy Dél-Londonban a punkokkal.

Hiszen míg nálunk a csontig hatoló moszkvai punk és a susu bolondság kettős természete uralta a rendszerváltást megelőző évtizedet filmben és zenében egyaránt, addig a nyugat-berlini és brit underground egészen más szinteken követte le az uralkodó állapotokat.

Előbbire példa a  szlovák új hullámban egyszerre kegyetlen és bájos Madarak, árvák és bolondokja, Juraj Jakubisko rendezésében. A film, melynek már előzetese is önmagáért beszél, teljesen szabadon kezeli mind a formai és stílusbeli, mind a narratív hagyományokat, miközben három árva fiatal naív önkeresését mutatja be humorral, játékkal, meghökkentő komolysággal. A film természetesen dobozban maradt.

A punk a legjobb dolog, ami a csúnya emberekkel történhet! 

Utóbbira pedig Derek Jarman elborult, az angol barokk nyitányát is jelentő Jubileumától kezdve (előzetest lásd itt), a Suburbián át a Sid and Nancyig sorolhatjuk a példákat. A  faltól erre, a társadalmi kívülállás retorziók helyett különleges együttállásokat eredményezett, a kreativitás olyan szintű kulminálását és kibontakozását, melyre azóta sem volt példa. Ekkoriban tűntek fel az első borzas, fésületlen utcazenészek, a kisebb, és később nagyobb csoportokat vonzó, hazug giccsvilág ellen lázadó zenekarok.

Éppen ekkor, 1977-ben játszódik John Cameron Mitchell, Neil Gaiman adaptációja (a novella itt angolul elolvasható). Az Így csajozz egy földönkívülivel nem a történetével fogja meg azt, akinek a számos negatív kritika ellenére megtetszik a film. Az ugyanis egyfajta alibi történet, mely töredezve felfedi a mindenféle önmegtartóztatással, leginkább fénylényként élő „idegenek” és az ezt minden ponton meghazudtoló punkok összetalálkozását. Az egyik idegen Elle Fanning, azaz Zen, akit több ponton is beavatnak a film során a punkok közé. Egyrészt zeneileg a divat- és zenei dívát alakító Nicole Kidman által: így a szirénvinnyogás lassan vad üvöltéssé alakul. Másrészt testileg és lelkileg a lelkes, fiatal és szerelmes grafikus-punkzenész, Alex Sharp, azaz Enn által. Persze a két szál szinte szétválaszthatatlanul összefonódik, mint oly sok minden más a filmben.

Aki ismeri John Cameron Mitchell korábbi munkáit, az nem lepődik meg a narratív logikát számos ponton nélkülöző, vizuálisan viszont annál brutálisabb hozzáállásán. Bizonyíték erre 2013-as reklámfilmje: az Agent Provocateur: Control Yourself narratív kliséket felvonultatva, vibráló képi és zenei világgal szól napjaink morális kérdéseiről, miközben magasan teljesíti reklámfunkcióját. A filmet egyébként George Michael: Too Funky című videóklipje inspirálta.

Mitchell az Így csajozz egy földönkívülivel-t megelőzően három egészestés filmmel jelentkezett. A Hedwig és a Mérges Csonk volt első igazán nagy dobása 2001-ben, amelyben a főszereplő Hansel, akit maga a rendező alakít, Hedwiggé operáltatja magát. A műtét nem sikerül, Hedwig ezzel párhuzamosan a zenei szálon is súlyos megpróbáltatások és becsapások áldozatává válik. Transzneműség, LMBT, őrült zene és moralitás. Az egy évvel későbbi Shortbus ennél is tovább ment: jóval radikálisabb formában szól a szexualitásról vagy egyszerűen csak őszintén, mindenki döntse el maga, a film ugyanis megtekintésre erősen ajánlott! Testfelszabadulás, keserű giccs, orgazmus.

Nekem is van klitoriszom!

Az Így csajozz egy földönkívülivel-ben tobzódó idézhető párbeszédek és beszólások, akárcsak Mitchell fentebb említett filmjei, sokszor az adott generáció konfliktusainak és problémáinak legjavát sűrítik önmagukba, teszik mindezt ráadásul egy már-már befogadhatatlanul abszurd humorú, de őszinte stílusban. Szabadság-, jövőkép- és önkeresés a háttérben, üvöltő jelen a színpadon.

Punk vagy? Akkor hippi volt az anyád! Mi következik ebből? Egyfajta zavarbaejtő őszinteség anya és fia között, amiről leginkább nem vennénk tudomást.
Fénylény vagy? Azaz punkszűz? Akkor a gyermeki álomvilágból beavatunk az ÉLET-be.

Mindeközben szuper zenéket hallgatunk, mellbimbót csavargatunk, csóksikítunk és ha valaki elénk áll egy latexruhában és arra kér, tegyük punkká, ollót ragadunk.

Bízunk, hiszünk, szeretünk.

A 2017-es Karlovy Vary fesztiválon írt cikkünket a hazai bemutató kapcsán 2018. május 10-én frissítettük.

Szin Karolina

Szin Karolina az ELTE filmtudomány szakán végzett, majd grafikai- és product design tanulmányokat folytatott, többek között MOME-n. Jelenleg a filmgyártásban dolgozik. Szereti a szép grafikájú filmeket, animációkat (Tomm Moore, Sylvain Chomet, Gabrielle Vincent munkái), a magával ragadókat (Iñárritu, Jamin Winans), a kortárs magyart, illetve az ehhez részben viszonyítási pontként szolgáló rendszerváltó alkotásokat. szin.karolina@gmail.com

Podcast

Hirdetés

Hirdetés